110 éve született Aperianov Zakariás tanítómestere!

Senkit nem neveltek nagyobb céltudatossággal az idomári pályára, a nemes telivér és a versenyügy szolgálatára, mint gróf Pejacsevich Jánost. Kitűnő tanítómestere volt, az édesapja, a nagytudású Albert gróf, úttörője a belföldi idomár és lovásznevelésnek. Minden sportember kíváncsian várta, hogy a nagy nevelő, aki annyi magyar tehetséget bocsájtott szárnyra, aki annyi karriert indított el, milyen eredményt ér el saját fiával?

Az eredmények beszélnek. Az első öt évben már a klasszikus versenyek sorozatát nyerték meg a gondozottjai.  gróf Pejacsevich Jánost nemcsak kitűnő iskolája vitte előre, hanem kiváló egyénisége, akadályt nem ismerő igyekezete is. Európai látókörű sportember, kitűnő lovas volt, akit minden érdekelt, ami a lóval,a tenyésztéssel és versenyzéssel kapcsolatban volt. Szolgálta az üzemet szóval, tollal, tettekkel. Idomított, futtatott, tenyésztett, lovast nevelt, száz százalékig bírta ownerei bizalmát és elismerését. Gondozottjainak győzelmi sorozatára Botond, Aladin és társaik tették fel a koronát. Gróf Pejacsevich János esetében felesleges az érdemek felsorolása, a nagy sportemberek iskoláján át fejlődött versenyzésünk életének oszlopává.

AII. világháború után szovjet hadifogoly volt, majd amikor 1947-ben hazajött, licencet kapott. Ekkor kezdődött a kálváriája, ami végül kitelepítéssel végződött. 1956 végén feleségével külföldre ment, mindjárt meghívást kapott a német Röttgeni méneshez, ahol ragyogó sikerek, három Osztrák Derby és más nagydíj győzelmek kísérték közel két évtizedes működését. Ami a röttgeni évek után jött: szomorú tragédia, a betegség előjelei. 1982-ben a halál tett pontot a kábítószerekkel csillapított kínoknak.

Részletek Aperianov Zakariás, Rostás Margónak adott interjújából.

"Felfoghatatlan az a mai fiatalok számára, hogy akkor milyen szigor volt. Elég erre egy példát mondanom. Egyetlen egyszer aludtunk el. Szállásunkra egy vas csigalépcső vezetett föl, melyen az abrakmester lépteit hallottuk. Rémülten ugrottunk ki az ágyból, de addigra már a “futrák” közénk is csapott a karikással. Volt egy lovász, aki ekkor ijedtében bekapta az égő cigarettát, nehogy kirúgják. Ma ez szinte hihetetlennek tűnik, de akkor lovásznak lenni egy versenyistállónál kitüntetésnek számított. Az újságok, a filmhíradók sztárjai voltak a zsokék, mellettük dolgozni, lovagolni irigyelni való dolognak számított. A lovaglás, az öltözködés, a lóval való bánásmód, a fegyelem minket is felemelt. Aki ezeknek a követelményeknek megfelelt, a szigort  elviselte, azt megbecsülték."

"Amikor odakerültem egy 12 éves kisgyermek voltam. Bizony sokszor sírtam éjszakánként. Édesanyám kéthetenként járhatott látogatóba, olyankor mindig eltört a mécses. Az egy hónapos próbaidő alatt kiderült mindenkiről, hogy alkalmas-e, vagy sem. Mert amelyik gyermek lelkiismeretlen, lusta és tehetségtelen volt, az annyi büntetést kapott, hogy elmenekült. Aki megfelelt az elvárásoknak, azt megbecsülték. Szüleim nyolc éves szerződést kötöttek a mesterrel. Első évben kosztot kaptam, 2 db lovaglónadrágot, 3 db inget, 2 db pulóvert, 2 pár cipőt és két öltözet ruhát. Ma úgy mondanák, hogy két öltönyt. A minőségükről csak annyit említek meg, hogy a trénerünk belvárosi úriszabója varrta, a legkiválóbb szövetből. Ezt ne sírjam vissza! Mosónő mosott ránk. A Pejacsevics család a kastélyban, az akkori arisztokraták szokásos életét élte. Komornyik, szobalány, inas stb.. Mi a személyzettel étkeztünk, tehát az ellátásra sem lehet semmilyen panaszom."

"Legtöbb lova Dreher Jenőnek volt, de nálunk treníroztatta lovait Magyarország legnagyobb gyarmatáru kereskedője is. Szóval a versenydíj nem a kenyérre kellett nekik. Ha az volt az utasítás, hogy a lovat nem lehet megütni, és ezért egy orrhosszal kapott ki az ember, az sem volt baj. Egyébként a mi istállónknál a ló bántalmazása tilos volt. A Horthy-istállótól jött hozzánk dolgozni egy zsoké. Az istálló előtt, az udvarban sétáltunk, lova fölágaskodott, pálcával rásózott egyet. Nem volt szerencséje, mert a tréner éppen látta a függöny mögül. Pejacsevics János kihajolt az ablakon és a következőket mondta:

– A Zsoké úr az áprilisi nagy hendikepig nem használhat ustort!

Mind a két Pejacsevics betegesen írtózott a ló bántalmazásától. A tulajdonosok pedig sportemberek voltak. Akkoriban a ló bántalmazása a nézőközönség soraiban is ellenérzést váltott ki. Dreher Jenő kocsija kedden és csütörtökön érkezett, pontosan reggel hat órakor, sem előbb, sem később. Az istállónál volt egy hátaslova, melyen ki szokott lovagolni a sebes munkákra. Személyesen szokta átadni a honoráriumot a győztes versenyzések után. Kezet fogott, megköszönte a lovaglást, és egy fehér borítékban nyújtotta át a pénzt."

"Több trénernél is dolgoztam, míg végre 1947-ben gróf Pejacsevich János hazaérkezett a fogságból. Amint megtudtam, hogy itthon van, azonnal fölkerestem. Semmije sem maradt, kivéve pár holmit, amit még a háború alatt a padikban, egy nagy ládában elásott. Barna teveszőr lótakarók, kantárak, nyergek, szárak és egyéb szerszámok. Egy lótakaróból varratott magának kabátot, amit még Németországban is hordott. Ezzel a holmival és egy régi barát önzetlen segítségével alakult újra a Pejacsevich Istálló. Dara és én voltunk a lovászok. Istálló zsokénak Szokolait szerződtette. Azt mondta nekem, hogy felváltva fogok lovagolni. Egyszer a Szokolai, egyszer én. Erre azért volt szükség, mert Szokolai egy híres zsoké volt, aki vonzotta a tulajdonosokat, engem pedig föl akart karolni, mivel régi tanítványa voltam."

"1951-ben gróf Pejacsevich Jánost kitelepítették egy Debrecentől 40 km-re lévő kis faluba, amelynek Konyár volt a neve. Birkapásztorkodott, abból tartotta el magát és a feleségét. Egyszer meglátogattam. Egy bőröndre való élelmiszert vittem nekik, fölöslegesen, mivel nagyon jó soruk volt. A faluban ők voltak a fő látványosság. Egy idős házaspárnál laktak, akik nagyon rendesek voltak velük. Semmiben nem szenvedtek hiányt. De soha nem láttam boldogtalanabbnak. Egész életében versenylovak között élt, oda született. Csak a lovak érdekelték. Azt mondta: kidobtak a szemétdombra. 1953-ban Budapest közelbe jöhetett. A Tattersallsban talált munkát. Lószállításnál volt kisérő. Ez lett a sorsa egy európai hírű trénernek. Aztán 1956-ban disszidált a feleségével. Előtte eljött hozzám, könyörgött, hogy menjek velük, de én maradtam. Aztán 1962-ben találkoztunk Bécsben. Az Austria Preisben futott mindkettőnknek a lova. Az övét Königin Olganak, az enyémet Imperiálnak hívták."

A felvétel a fényképész Petanovits József lányát, Máriát, valamint a család barátját, az ifjú Pejacsevich Jánost ábrázolja.

Négy derbygyőzelme:

1942 – Botond – Keszthelyi István (Budapest)

1957 – Utrillo – Alafi Péter (Bécs)

1958  - Hiob – Alafi Péter (Bécs)

1965 – Geck – Alafi Péter (Bécs)

Írta: Horváth József. Rostás Margó interjúrészleteit minden idők leghosszabb Aperianov interjújából emeltük át. Első és harmadik kép:  Dunakeszi Kölcsey Ferenc Városi Könyvtár.