A szerzőtől, Rostás Margótól megkaptuk az engedélyt, hogy újra közölhessük, a leghosszabb Aperianov interjút, ami valaha megjelent.

Aperianov Zakariás életének történetét Rostás Margónak mondta el. Először a “Telivér magazinban” jelent meg.

Örömmel adjuk közre Aperianov Zakariás, a “Mester” emlékezéseit, amellyel Rostás Margót és rajta keresztül a “telivér” olvasóit tisztelte meg. Egy “élő lóverseny lexikon” minden szava kincs, tehát emlékezéseinek korlátlan terjedelemben adunk teret. A ma is dolgozó tréner számtalan nagydíj nyerőjét készítette már fel, – többek között Imperiált is – még annak generációnak a tagja, amely ifjan a Magyar Lovaregylet “régi uraihoz” igazodott, azoktól tanult. A magyar galoppversenyzés aktív “doayen”-je minden telivérrel dolgozónak szolgáltathat ma is érvényes tanulságokat (Szerk.).

– A szíve hozta a lovak közé?
– Az Apám már a születésem előtt eldöntötte, hogy ha fia születik, úgy az csak zsoké lehet. Két leány testvérem után én fiúnak születtem, tehát csak zsoké lehettem.

– Honnan volt édesapjának ez a vonzódása a lóversenyhez?
– Apám baráti társasága a lóversenyrajongók közül került ki. Egyébként a szakmája suszter volt. A Krimből származott, az I. világháború alatt került Magyarországra, innen az idegenhangzású nevem. A keresztnevemmel nem vagyok megelégedve. Édesanyám mesélte, hogy amikor vittek a keresztelőre már el volt döntve, hogy Laci leszek, de aztán apám neve után mégis Zakariás lettem. Anyám képtelen volt ezen a néven szólítani, ezért elnevezett Pubinak.

– A Mestert még ma is mindenki Pubinak szólítja. Felnőtt férfira még csak illik a Zakariás név, de egy karonülő gyermekre? Gondolom a neve miatt voltak gondjai?
– Az első lovaglásaimkor a versenypályán a közönség céltáblája a nevem volt. Később megszokták, hogy Pubi vagyok.

– Az eddig elmondottakból arra következtethettünk, hogy kisgyermekként, már a zsokéságra készítették föl.
– Budakalászon gyerekeskedtem. Nekünk nem volt lovunk, de abban az időben rengeteg ló volt a szomszédoknál, főleg igáslovak. Szerettem a lovakat és a kutyákat. Apám nem akart tanulni, ezért szülei Szevasztopolban, büntetésből suszternek adták . Akkor megfogadta, hogy a gyerekeit, ha kell erőszakkal is tanulásra fogja, tehát engem és négy leánytestvéremet taníttattak. A hat elemi elvégzése után beírattak a polgáriba, ahol két évfolyamból vizsgát tettem. Gyermek fejjel is felfogtam, hogy szüleim közt állandó vita volt az én zsokéságom. Apám a tanulás után mindenképpen zsokét akart belőlem csinálni, anyám persze nagyon ellenezte. Majdnem anyám győzedelmeskedett, mert a Kórház utcai polgáriban már a harmadik osztályba be voltam íratva. Én is nagyon vártam az iskolát, mert nagyon tetszett az egyenruhájuk, meg a szép sapkájuk. De megint apám akarata érvényesült! Igy 1939. augusztus 10-én, vonatra ültünk anyukámmal, és kizötyögtünk Alagra. Rajtam matrózing, fehér zokni és lakkcipő volt. Mintha ma történt volna, úgy emlékszem arra a délelőttre. Ahogy beléptünk a kapun csodás ligetek, gondozott pázsit fogadott bennünket, és mindenütt fehérre festett karámokat láttunk. Rögtön az első istállóhoz fordultunk be. Ez volt gróf Pejacsevics János tréner istállója. Felejthetetlen emlékem erről a délelőttről, hogy éppen odaérkeztünkkor jött vissza a pályáról kb. 18-20 ló. Csodás látvány volt! Akkor nagyon boldognak éreztem magam, de aztán jött a valóság és a “fekete leves”, mert nem csak kellemességből állt az istállómunka.

– Gróf Pejacsevics Albert, – János apja – híres lovasnevelő volt. 1904-ben a “Sportélet” című szaklapban a következőket írta:

“A zsokénak szánt istállófiúk kiválasztása a tréner fő feladata. A tréner van arra hivatva, hogy kiválassza azokat a fiúkat, akiknek e rögös pályára hajlamuk, tehetségük és megfelelő intelligenciájuk van. Az ilyen istállófiúkat nagyon szigorúan kell tartani. Már gyermekkorban iparkodni kell az ilyen fiút erkölcsös életmódra szoktatni. Éppen ezért az apprentic nevelésében nem szabad engednünk, hogy rossz társaságban forogjon, vagy hogy dorbézoló életet éljen. Mert a dorbézolás befolyással van a hivatásra. Ez az életmód elveszi a nyugalmat, és minden esetben megtámadja az idegrendszert. Márpedig minden zsokénak egészséges idegrendszerre és abszolút nyugalomra van szüksége.“

– Harmincöt év telt el az említett cikk megjelenése után. Igy volt ez akkor az ifjabb Pejacsevics istállóiban is?
– Azonnal ott kellett maradnom. Egy hónapos próbaidő volt. Nem akarom részletezni, hogy milyen volt a környezet, milyen a bánásmód, mert a “telivér” már erről többször írt. Elég annyit mondanom, hogy rajtam kívül még sok kisgyermek dolgozott ott. Felfoghatatlan az a mai fiatalok számára, hogy akkor milyen szigor volt. Elég erre egy példát mondanom. Egyetlen egyszer aludtunk el. Szállásunkra egy vas csigalépcső vezetett föl, melyen az abrakmester lépteit hallottuk. Rémülten ugrottunk ki az ágyból, de addigra már a “futrák” közénk is csapott a karikással. Pejacsevics Albert abban az időben már nyugalomba volt, de azért elég sűrűn kijárt az istállókhoz. Egy szürke arab lovon látogatta a fiát. Azt megtette, hogy hazafelé jövet előbb indult el mint mi, elbújt a bokrok közé, hogy meglesse, ki dohányzik. Volt egy lovász, aki ekkor ijedtében bekapta az égő cigarettát, nehogy kirúgják. Ma ez szinte hihetetlennek tűnik, de akkor lovásznak lenni egy versenyistállónál kitüntetésnek számított. Az újságok, a filmhíradók sztárjai voltak a zsokék, mellettük dolgozni, lovagolni irigyelni való dolognak számított. A lovaglás, az öltözködés, a lóval való bánásmód, a fegyelem minket is felemelt. Aki ezeknek a követelményeknek megfelelt, a szigort  elviselte, azt megbecsülték.

– Mai szemmel visszanézve milyen embernek látta az idősebb grófot? Tudjuk, hogy az akkori Magyarországon az osztályok szigorúan elkülönültek egymástól. Ő is elkülönült?
– Az Ön által idézett cikket nem olvastam, de nyugodtan állíthatom, hogy a század elején megfogalmazott elveiből a “Király” – mert így tisztelték a háta mögött – semmit sem engedett. Még a saját osztályán belül is különcnek számított. Igazi arisztokrata volt. Mindig elegánsan öltözködött, és mindig monoklit viselt. Az általa megbecsült lovászokért, lovasokért mindent megtett. Elvárta a tiszteletet, de meg is adta a tiszteletet azoknak, akiket arra érdemesnek tartott. Volt olyan lovász, aki leesett a lóról, maradandó sérülése miatt nem tudott tovább dolgozni, annak portási állást szerzett egy banknál. De sorolhatnám az ehhez hasonló eseteket. Felesége a szegények istápolója volt. Gróf Pejacsevics Albertnek köszönhető a megyeri pálya, az úrlovasok és lovászfiúk lovaglóhelye. Világhírű zsokék kerültek ki a keze alól, de az igazsághoz tartozik az is, hogy közvetlenül sohasem szólt az emberekhez, csak Laczházy Péter abrakmesteren keresztül társalgott velünk.

– Ezek szerint szívesen emlékszik az első évekre.
– Nincsenek véle kapcsolatos rossz emlékeim. Amikor odakerültem egy 12 éves kisgyermek voltam. Bizony sokszor sírtam éjszakánként. Édesanyám kéthetenként járhatott látogatóba, olyankor mindig eltört a mécses. Az egy hónapos próbaidő alatt kiderült mindenkiről, hogy alkalmas-e, vagy sem. Mert amelyik gyermek lelkiismeretlen, lusta és tehetségtelen volt, az annyi büntetést kapott, hogy elmenekült. Aki megfelelt az elvárásoknak, azt megbecsülték. Szüleim nyolc éves szerződést kötöttek a mesterrel. Első évben kosztot kaptam, 2 db lovaglónadrágot, 3 db inget, 2 db pulóvert, 2 pár cipőt és két öltözet ruhát. Ma úgy mondanák, hogy két öltönyt. A minőségükről csak annyit említek meg, hogy a trénerünk belvárosi úriszabója varrta, a legkiválóbb szövetből. Ezt ne sírjam vissza! Mosónő mosott ránk. A Pejacsevics család a kastélyban, az akkori arisztokraták szokásos életét élte. Komornyik, szobalány, inas stb.. Mi a személyzettel étkeztünk, tehát az ellátásra sem lehet semmilyen panaszom.

– Milyen emlékeket őriz a munkalovaglásokról?
– Akkor ugyanúgy tanultunk lovagolni, mint most. Lassan mindenkiről kiderült, hogy van-e érzéke hozzá, vagy sem. Aki ügyesebb volt, az a munkában a sztár zsokénak lovagolhatta a vezető lovat. Ha nem úgy lovagolt, ahogy kellett, a zsoké a pálcájával jól hátba vágta. Ön azt el sem tudja képzelni, micsoda megtiszteltetés volt egy olyan félistennel, mint Gutai, vagy az amerikai Gill, együtt lovagolni. Ők jóindulatú tanácsokkal látták el az arra érdemes, tehetséges lovászfiút. Az istállóban szigorú hierarchia uralkodott, ami az érdemekre épült. Mit jelentett ez? Az a lovászfiú, amelyik a legszorgalmasabb volt, ősszel már megkapta a legdrágább, a legtöbbre tartott csikót. Abban az időben már az anyjuk hasában nevezték a lovakat a klasszikus versenyekre, így természetes, hogy a lóápolókat is a teljesítmény alapján becsülték. Hát még a munkalovaglásnál. Büszke vagyok arra, hogy a Dreher Jenő által, az anyja hasában behozott finom, érzékeny mént, Aladint (Khan Bahadur-Aidetta) munkában mindig én lovagoltam, – a ló Aga Khan méneséből került hozzánk, – és csak a versenyek előtti utolsó munkában lovagolta a állandó zsokéja, Keszthelyi István. Már kétévesen impozáns győzelmet aratott a Herceg Festetics Tassilo Emlékversenyben. 1943-ban, háromévesen megnyerte a Nemzeti-Hazafi díjat, az Alagi díjat és harmadik volt Millenniumi díjban. Ezeket a győzelmeket egy kicsit a sajátomnak is éreztem. Akkoriban az is nagy megtiszteltetés volt, ha Pejacsevics János automobilján utazhatunk a pesti pályára. Nagyobb versenyek előtt már egy héttel fent voltak a lovak. Ilyenkor a zsoké és a vezetőlovat lovagló munkalovas felutazott a trénerrel együtt. Lovaglás után a Gróf Úr meghívott bennünket reggelizni a kantinba. A Mesterrel és Gutaival, a zsokésztárral egy asztalnál enni a sonkástojást nagy megtiszteltetésnek számított. Arról is hosszan mesélhetnék, hogy milyen volt az a kantin! Az egyiptomi király egykori világhírű főszakácsa, egy bizonyos Csáky neveztű bérelte a Lovaregylettõl a pályán a kantint és az összes éttermet. Az akkori színvonalra jellemző, hogy a Kormányzó Úr, itt, az első hely alatti étteremben – ma “bömböldének” nevezik – adott díszebédet az olasz király tiszteletére. A Lovaregylet arról is gondoskodott, hogy mi jutányos áron, alacsony kalóriájú ételeket ehessünk. Az egykori lovász étterem az elsőhely végében volt a földszinten, ma egy talponálló van a helyén.

– Miből állt Csáky úr lovász menüje?
– Párolt zöldségek főtthússal, vagy natúr borjúszelet hírtelensütve stb. Egyszóval a versenyistálló személyzetétől nem csak azt várták el, hogy munkáját jól végezze, de ez egyben bizalmi állás is volt, mely az akkori viszonyok között kiváltságokkal is járt. A lovakról semmit nem lehetett kiszivárogtatni. Voltak például a zárt galoppok. Ez azt jelentette, hogy a pályafelügyelő bejelentésre gondoskodott arról, hogy egy teremtett lélek se legyen a tréninghelyen, mert abban az időben hemzsegtek az újságírók a pálya körül, volt aki még a fa tetejére is fölmászott. Mivel a trénerek, tulajdonosok egyúttal nagy fogadók is voltak, ezért titkolták az esélyes lovakat. A zárt galoppokra azért volt szükség, hogy csak ők tudják azt, hogy egy-egy ló milyen időt tud futni. És ezeket a futásokat titokban is kellett tartani.

– Mely tulajdonosok treniroztatták lovaikat gróf Pejacsevicsnél? Hogyan emlékszik rájuk?
– Legtöbb lova Dreher Jenőnek volt, de nálunk treníroztatta lovait Magyarország legnagyobb gyarmatáru kereskedője is. Szóval a versenydíj nem a kenyérre kellett nekik. Ha az volt az utasítás, hogy a lovat nem lehet megütni, és ezért egy orrhosszal kapott ki az ember, az sem volt baj. Egyébként a mi istállónknál a ló bántalmazása tilos volt. A Horthy-istállótól jött hozzánk dolgozni egy zsoké. Az istálló előtt, az udvarban sétáltunk, lova fölágaskodott, pálcával rásózott egyet. Nem volt szerencséje, mert a tréner éppen látta a függöny mögül. Pejacsevics János kihajolt az ablakon és a következőket mondta:

– A Zsoké úr az áprilisi nagy hendikepig nem használhat ustort!

Mind a két Pejacsevics betegesen írtózott a ló bántalmazásától. A tulajdonosok pedig sportemberek voltak. Akkoriban a ló bántalmazása a nézőközönség soraiban is ellenérzést váltott ki. Dreher Jenő kocsija kedden és csütörtökön érkezett, pontosan reggel hat órakor, sem előbb, sem később. Az istállónál volt egy hátaslova, melyen ki szokott lovagolni a sebes munkákra. Személyesen szokta átadni a honoráriumot a győztes versenyzések után. Kezet fogott, megköszönte a lovaglást, és egy fehér borítékban nyújtotta át a pénzt.

– Az akkori előírások szerint két év tanulóidő után lovagolhatott versenyben az “apprentic”. Milyenek voltak az első versenyei, milyen volt Megyer?
– Nagyon szerettük Megyert, mert ott mi voltunk a sztárok. Jobbára ott lovagoltak a lovászfiúk, és az úrlovas versenyek jelentős részét is ott futották. 1941-ben, gróf Erdődy Rudolf Daru nevű lován lovagoltam először versenyben. Az akkori szokásokkal ellentétben Pesten debütáltam. Megyert a fogadók, lóversenylátogatók nagyon szerették. Szép volt a környezet, a tribün közel volt a pályához, nem úgy mint Pesten. Volt két étterem, közel a vasútállomáshoz. Versenyek után betértünk vacsorázni. Sokszor hívtak meg bennünket a fogadók, arra számítva, hogy tuti tippeket fogunk nekik adni. Szóval ott a fogadók körülugráltak bennünket, lovászfiúkat. Ott mi voltunk a sztárok.

– Van emlékezetes versenye?
– Gombolai mester megkért, hogy lovagoljak egy úrlovasversenyben, mert a lovasa egy katonatiszt nem jött el a lovaglásra. 76,5 kg-ot kellett lovagolnom, akkori súlyom 42 kg volt. Két darab ólomtáska volt átvetve a lovon, és szinte terpeszállásban volt a lábam. A közönség jól szórakozott a látványon. Egyébként megnyertem ezt a versenyemet, Gencsy Tibor a második hellyel vigasztalhatta magát. Csak segítséggel tudtam a közel 36 kg súlyú ólmot, bevinni a mázsálóba. Másik emlékezetes versenyem Pesten volt, amikor Patay Sándor, Berkes nevű lovával győztem. Szinte minden versenyben történt valami emlékezetes. Szeretettel gondolok azokra a futamokra, amikor zsokékkal lovagoltunk. Szokolai nevű zsoké, akit mi Szpidi bácsinak becéztünk, rendszeresen segített, mellé ment a lovászfiúnak a kanyarban, nem engedte kifordulni, közbe mondta, hogy ne siess, ne siess, aztán az egyenesben kiengedet, és mondta, most indulj! Megadta a lehetőséget, megküzdhettünk vele, mi sárgacsõrűek.

– Mondhatjuk, hogy egy igéretes zsoké karrier elé nézett?
– Természetesen nem akarom magam túlbecsülni, de közel három év alatt 45 versenyt nyertem. A lovászfiúk között nem volt championátus, de 1943-ban Gelics Mihálynak 11, nekem pedig 10 győztes lovaglásom volt.

– A szabadidejüket mivel töltötték?
– A fiúgyermekek levente oktatásban részesültek, ami egy katonai kiképzéshez hasonlított leginkább. Ma a katonságnál nem kapnak olyan kemény kiképzést, mint mi akkor. Ha valaki vasárnap nem men el a kápolnába a misére, akkor bezárták a levente iskolába, – nem ehetett – csak a délutáni istállómunkára, zabolásra engedték ki. Említettem azt, hogy a szülőkkel a tréner szerződést kötött. Ezt olyan szigorúan vették, hogy ha az “apprentic” megszökött, akkor a csendőr visszahozta. Aki a levente oktatáson sorozatosan fegyelmezetlenül viselkedett, vagy hiányzott azt akár a Váci Fegyházba is elvihették. Cudar idők jártak abban az “ánti világban”!

– A ifjú Pubi sok büntetést kapott?
– Úgy érzem, nem kell szégyelnem, hogy eminens voltam, és gróf Pejacsevics János kedvence.

Hazánk körl zajlott a II. világháború, lángtengerben állt egész Európa. Itthon sohasem látott lóversenyélet virágzott. Hatalmas fogadási láz, egy-egy nagyobb tenyészversenyre több tízezernyi néző látogatott a pályára. Pompázatos toalettekben jelentek meg a hölgyek. A turfért rajongó uraknak pedig továbbra is az esélyek latolgatása volt a gyakori beszédtémájuk. A magas színvonalú lótenyésztés eredménye, a csillagászati árakon gazdát cserélő csikók az árveréseken. Ezek jellemezték az akkori versenyéletet.

Haláltáncot járt egy korszak?

Halni készült a régi Magyarország, de még remélte, hogy rangjához méltó lesz a temetés…, a lóversenyrajongók pedig csak arra vártak, hogy tavaszodik-e már!

– A versenyistállók körül mennyire fújt a háború fagyos szele?
– Kisgyermekként természetesen nem érzékeltem, hogy a háború van, de 1944-ben, a németek bevonulásakor már tizenhat éves voltam. Azt tapasztaltuk, hogy a Lovaregylet igyekszik mindent megtenni a futtatók érdekében, de sajnos kevés sikerrel. A zsidó tulajdonban lévő lovakat elvették, és mint a német hadsereg lovai  barna színű dresszük volt  futottak a pályán. Hitch Róbert trenírozta őket. Nem volt kellemes látvány látni ezeket a dresszeket, mert mindig arra emlékeztette az embert, hogy gazságok árán futhattak így.

– A Magyar Lovaregylet keveset tudott ez ellen tenni. Csak elhatárolni tudta magát ezektől az eseményektől, például azzal, hogy az egyleti birtokon, területen nem engedte az ilyen árverezést, mivel az elkobzás a méneseket is érintette. A Kormányzó és legfőképpen a Főrendi Ház sokat tett azért, hogy a zsidótörvények bevezetését késleltesse, de megakadályozni nem tudta. Ennek következtében az élet minden területén, így a lóverseny körül is érzékelhetőek voltak ezek a tragikus változások. A lóverseny az arisztokraták kezében volt, hogyan fogadták az Őket is fenyegető “barna” érát?
– Igyekeztek kizárni a politikát a sportból, ami egy ideig sikerült is. Persze volt egy-két tulajdonos és idomár, aki német párti volt, de ezektől elkülönültek a többiek. Ez az “elkülönülés” akkor vált veszélyessé, amikor a nyilasok kerültek hatalomra.

– Szólhatott még a kis harang a lóversenytéren?
– 1944-ben, nemsokára a Derby után bombázták a pesti pályát, úgyhogy ezután már csak Alagon voltak versenyek. A St. Leger után pedig a front közelsége miatt már ott sem. Akkor két lehetőség között választhattak a tulajdonosok. Vagy menekítik a lovakat, vagy  mivel az a szóbeszéd járta, hogy Budapest nyílt város lesz, vagyis nem lesznek harcok  Pestre viszik, a lóversenypályán lévő istállókba. Az Egylet vezetői úgy döntöttek, hogy amit lehet azt Ausztriába kell vinni. Ezért egy héten át azt gyakoroltuk, hogy hogyan kell az egyik lovon ülve, a másik kettőt jobb oldalról, száron vezetni. Ez nem volt könnyű feladat. Több istállóból állt össze ez a lot, amely száz lóból állt. Varga László újságíró  aki a háború után a Turf főszerkesztője lett  egy fogaton jött a csapattal. Az õ megbízatása a lovak és az emberek élelmezése volt.

– Próbálom elképzelni azt a látványt, amikor egy ménes vándorútra kél. Mikor indultak, és milyen ismertebb lovak voltak közöttük?
– 1944. november vége felé indultunk el.

Gróf Pejácsevich János (a Gotha Almanach 1988. évi kötete szerint ez az név hiteles helyesírása!) istállójától én és Karaszek István voltunk a csapat tagjai. Hivatalos papírunk volt erről a feladatról, mert ekkor már a nyilasok erőszakkal is besorozták az olyan gyerekeket, mint amilyenek mi voltunk. Egyébként a csapatunkhoz egy őrmester is tartozott. Barátom, Horváth Károly a Mravik istállótól a Cabaret nevű lovon ült, amely a kétévesen veretlen Timbur után a második legjobb kétéves volt. Kétéves volt még Kalypso, a mi istállónktól, a hároméves Borostyán a Hesp istállótól. Én az ABC nevű kétéves, sötétpej kancán ültem. Sajnos ötven év távlatából több név most nem jut eszembe. Már az első napon elszabadult egy-két ló. Hatalmas katonai teherautók jöttek szembe velünk az úton, ezek meg-megriasztották a lovakat. Kacifántos úton érkeztünk Vác közelébe, ahol az első éjszakát töltöttük. Másnapi állomáshelyünk Dióspuszta volt. Ezt a ménest szintén elvették egykori tulajdonosától, Halász Bélától. Odaérkeztünkkor a kisbéri állami ménesbirtok alkalmazottai gondozták a lovakat. Úgy hívták őket, hogy kishuszárok, csokoládébarna egyenruhájukról lehetett őket felismerni. A ménesparancsnokot Porkolábnak hívták. Mi a ménesi dolgozók családjaihoz voltunk elszállásolva. Annyi ló volt ott, hogy bizony egy bokszba 2-3 kancát is be kellett tenni.

– Halász Béla idején vált Dióspuszta a telivértenyésztés egyik központjává. Álltak ott fedezőmének is? Az 1944-es fedeztetési idényben ott teljesített szolgálatot Blanc, Botond, Ut Majeur. Esetleg Kisbérről is állhattak Dióspusztán mének, hiszen 1944-ben még Caissot fia, City amely a háború utáni csehszlovák tenyésztés nagy örökítőjévé vált  ott fedezett, de ott volt Pázmán fia Duce, Taj Akbar és Sultan Mahomed is Kisbéren állomásozott a 44-es idényben. Látta valamelyiket?
– Nem. Egyedül egy elegáns szürke mén, Pizzicato volt ott, vagyis én csak arra emlékszem.

– Lehet, hogy az 1945-ös idényben fedezett volna Dióspusztán, mivel az elõzõ, 1944-es idényben a gyömrői ménesben szolgált. Egyébként neki volt az egyik legmagasabb fedeztetési díja, 2000 pengõ.
– Erről a ménről van egy érdekes történetem. Ottlétünk idején németek érkeztek a ménesbe. A különítményt egy hadnagy vezette, akinek az apja tréner volt Németországban. Én – mivel tudtam németül – kihallgathattam egyik beszélgetésüket, amely szerint a német tiszt azt mondta, hogy az a szürke csődör nagyon tetszik neki és azt el fogja vinni. Én csak egy gyermeki csínyt követtem el, fogtam a mént és kicseréltem egy szürke kancára. Igy maradt meg Pizzicato, amelyért másnap megérkezett Hála Bozsó, aki Issekutz mesternél volt lovász, és elvitte. Õ úgy emlékezett, hogy a ló később orosz kézre került. Amikor a németek éjjel elmentek 12 lovat, nyergeket, takarókat, trenzliket is elvittek.

– Hogyan teltek a napok a ménesben?
– Nehezen. Még az itatás is nehéz volt. Egy évek óta lezárt kútból kellett a vizet felhúzni. Mondanom sem kell, hogy a lovak alatt nem volt alom. Szegények a trágyában álltak, nem ehhez voltak szokva. Bizony volt olyan becstelen lovász, aki megszökött, sorsára hagyta a reá bízott lovakat. Kevés volt az élelmünk. Szégyenlem, de rendszeresen lopnunk kellett. Fölfedeztük, hogy a beteg lovak istállója fölött, a padláson van még széna. Azt éjszaka hordtuk át a lovainkhoz. Kilestük, hogy a kishuszárok mikor etetnek. Amikor etetéskor kinyitották a zabosládát, mi lesben álltunk és megdézsmáltuk az abrakjukat. Sajnos még így is elfordult, hogy ló éhen pusztult, mint például Borostyán, amely, ha jól emlékszem, 1944-ben a Millenniumi díjat nyerte.

– Milyen tünetei vannak annak, ha egy ló éhen vesz? Nagyon csúnya látvány az ilyen?
– Egyre soványabb, kisebb lesz, megy össze. Aztán teljesen elveszti az erejét, lefekszik és soha többé nem tud fölkelni. Mi, akik ott maradtunk, persze gondoztuk a sorsára hagyott lovakat is. De bizony volt olyan, amelyik nem bírta a megpróbáltatásokat.

– Mennyi ideig voltak Dióspusztán?
– Nem tudom pontosan, talán 1945 januárjáig. Már nagyon közel dörögtek a fegyverek. Úgy gondoltuk, ideje tovább állni. Következő állomásunk az Ászári ménes volt. Itt négy fedezőmént találtunk. Phönix, Weissdorn, Bársony és Caissot álltak egy istállóban. Phönix egy korrekt küllemű sárga, de semmi különleges nem volt benne. A sunyi természetű pej Weissdornhoz nem lehetett közel menni, mert rögtön támadott. A gyönyörű, sötétpej Bársonyt jól ismertem még versenyző korából. Nagyon szép ló volt. Bársony több évig volt 900 méteres pályarekorder. A szépsége a régi volt, de a karcsú izomzatot fölcserélte robosztus izomzattal, nyaka, szügye megerősödött. Érdekes volt, hogy bőrbetegsége miatt fehér foltok voltak rajta.

– Milyen sűrűn voltak ezek a foltok?
– A nyakon egy, a testén 3-4, a combjain egy-egy. A csődörös elmondta, ahogy eltűnt a varr, fehér szőr nőtt a helyén. A másik különleges ismertető jele az volt, hogy hiányzott a fülének a hegye. Még versenyló korában a lovásza méregből leharapta. Mind között a leghatalmasabb a nyugodt, barátságos Caissot  volt. Én a szügyéig értem. Úgy tekintettünk reá, mintha akkor láttunk volna először lovat. A versenyistállók körül dolgoztunk, ott nem láttunk fedezőmént. Szinte megbabonázott minket e sárga kolosszus.

– Milyen volt Caissot szeme?
– Szép tekintete volt, nem olyan, mint dédunokájának, Imperiálnak. Mi csak az ivadékait ismertük, de ez a találkozás segített ahhoz, hogy más szemmel néztük a csikóikat is.

– A vér nem válik vízzé!
– Néha igen, de a Caissot csikók kezelhető, jó idegrendszerű, megbízható versenylovak voltak. Ellenben a Weissdorn ivadékok nehéz természetűek bizonyultak, olyanoknak mint az apjuk. Nálunk volt egy Weissdorn-fiú, Nordwind. Munkában rendszerint õ volt a vezető ló, versenyben viszont sohasem hozta a formáját. Benne volt a kutyaság, megbízhatatlan volt. Egyébként ez a ló herélt volt. De tudom, hogy más istállónál is ez volt a jellemző a Weissdorn ivadékokra.

– A sztárgázsiért fedezõ Caissot egy-egy csikójáért a 100.000 pengőt is megadták. Lehet azt mondani, hogy a ménnel való találkozás nagy élmény volt?
– “Ő” volt a nagy ismeretlen, és a véle való találkozás mind a mai napig nagy élmény számomra. Benne tisztelhettük a Lovat.

– Hány napig tartózkodtak a ménesben?
– Két-három napig. Egyébként itt még békebeli ménesi munka folyt. Egyik kancánkat, ha jól emlékszem, Babika II-öt itt fedeztettük Bársonnyal. Aztán ismét útrakeltünk. Már Győr közelében voltunk, amikor nagyon beteg lettem. Állandóan hánytam és szinte eszméleten kívül voltam. Útközben majdnem meghaltam. Egy idős bácsi gondjaira bíztak. Õ és a szomszédban élő asszonyok ápoltak. Itt derült ki, mi okozta a betegségemet. Varga Laci bácsi egy kis üvegben tömény nikotint adott, ha esetleg valamelyik ló rühes lesz vagy bármilyen bőrfertőzést kap, ennek a felhígított oldatával kellett volna átdörzsölni a lovat. Én a kabátzsebemben hordoztam ezt az üvegcsét, amelynek a dugója kilazult, és a párolgó nikotin majdnem megölt. A többiek előrementek, én egy hét múlva, gyógyultan mentem utánuk. A többiek már Enesén tartózkodtak. Enese herceg Odescalchi Béla tulajdona volt. Azért jöttünk az enesei ménesbe, mert Horváth Lajosnak, – aki Jeneynél volt lovász, – az apja itt volt ménesmester. Itt eltöltöttünk pár napot. Kipihentük magunkat, kissé erőre kaptunk.

– Az út viszontagságait hány ló élte túl?
– A lólétszám egyre fogyott. Január, február környékén jártunk már. Hatalmas vízátfolyások nehezítették az utat. A rengeteg katonai jármű megzavarta a lovakat. Volt olyan eset, hogy a Dunába fulladt egy ló. Valami miatt nem tudott kiúszni. Egyik baleset követte a másikat. Aztán innen is tovább álltunk. Megérkeztünk Csepregre. Itt volt a földi mennyország! Takarmány bőven volt. Laci bácsi vett egy disznót. Nagy lakomát csaptunk. Reggel már mindenki készítette magának a pakkot. Éppen azon tanakodtunk, hogy mit csináljunk egy tepsi töpörtyűvel, amikor közvetlenül a szállásunk mellett géppuska sorozat csattant. Te jó Isten! Ki lehet ez? Akkor láttunk elõször orosz katonát. Varga László ott maradt. Mi lóra pattantunk és elvágtattunk. Sajnos úton-útfélen oroszokkal találkoztunk. Egy orosz katona intett Horváth Karcsinak, hogy szálljon le a lováról. A katonafelpattant Cabaret hátára és elviharzott. Szegény Karcsi sírva fakadt. Szép lassan elszedték tőlünk az összes lovunkat. Már jó ideje gyalogolhattunk, amikor egy erdőbe értünk, hát kiket látunk ott? A hadseregi istálló személyzetét. Köztük volt Németh Ferenc barátom is. Lovuk már nekik sem volt. Piros sujtásos díszegyenruhában velük volt Binder Ottó lovassági tábornok is Mercedes autójával együtt.

– Mai szemmel nézve enyhén abszurdnak tűnik ez a találkozás.
– Akinek akkoriban nem volt humorérzéke, az nehezen viselte el ezeket az eseményeket. Néha visszagondolok, hogy miken mentem keresztül, már csak nevetni tudok rajta. De a java a történetnek még hátravan! Lecsaptak ránk az oroszok. Nagy hűhót csaptak tábornokunk körül. Bindert azonnal elvitték. Minket 3-4 katona tovább őrzött. Történt olyan eset, hogy az orosz katona levettette az egyik lovász bőrcsizmáját, helyette a saját posztómamuszát adta oda. Ha egy orosz tiszt egy ilyen cserét látott, akkor visszaadatta a katonával, az eloldalgott, aztán amikor a tiszt nem látta, akkor újra elvette a csizmát.

– Hányan voltak ebben az őrzött csapatban?
– Nem tudom, mivel már nem csak lovasok voltak együtt. Egyik nap sorba állítottak bennünket. A velem egykorú gyerekeket “klabci” kiáltással hazaküldték, engem, amiért egy fejjel magasabb voltam,  ott tartottak. Ötvenes csapatokra osztottak bennünket, hadifoglyokat, és elindítottak valamerre. Mentünk, mendegéltünk. Enni azt ettük, amit a lakosság alamizsnaként adott nekünk. Arra pontosan emlékszem, hogy Hajmáskéren mentünk át húsvét tájékán, mert főtt tojást és sonkát adtak az emberek. Egy hetet, tíz napot mehettünk, szállásunk a szabadban volt. Emlékszem olyan éjszakára, amikor a szántásban, zuhogó esőben aludtunk. Nekem volt egy átmeneti kabátom, azt húztam a fejemre. Aztán megérkeztünk Székesfehérvárra, a fogolytáborba, ahol 60.000 ember volt. Három tábor volt, amelyeket drótkerítés választott el. Két barátommal, Horváth Karcsival és egy Mózes nevezetű lovásszal együtt az 1-es táborba kerültünk. A borbély előtt nem kelthettünk valami ápolt benyomást. Azt mondta: tudod mit kisfiam, egyszerre vesszük le a hajadat. Mindig büszke voltam a dús, hullámos fekete hajamra. Igaz, most vállig ért és nem tűnt valami tisztának. A borbély körben alányírt és mint egy parókát leemelte a fejemről. Amikor megláttam magam az ablaküvegben, kihullottak a könnyeim. Ezután a teljes szőrtelenítés következett.

– A dús szemöldökét is leborotválták?
– Azt nem, de minden egyebet igen, a tetvek ellen beporoztak bennünket. Ruhánkat fertőtlenítették. Az oroszok rögtön azt kérdezték, hogy “csaszi jeszt”, óra van? Még apám tanácsára a posztó kamáslim alá csatoltam az órámat. Nővéremtől kaptam egy gyűrűt, amelybe a nevem volt belevésve, azt a zsebkendőmbe kötöttem. Világítás nélküli hálóteremben úgy aludtunk mint a heringek. Mondtam a többieknek, hogy az ajtóhoz közel feküdjünk, így nem kellett éjszakánként többszáz emberen keresztül mászni, ha a latrinára kellett menni.

– Ebben a tábor-részben hány fogoly volt?
– Tizenöt-húszezer. Ennek a tömegnek a nyílt téren volt a latrina létesítve. Ez egy nagy gödör volt, amelyre keresztbe gerendákat raktak. Ott mindenkinek a szeme láttára kellett elvégezni a dolgát az embernek. Ezért inkább mi éjjel vagy hajnalban jártunk. Ezekhez a helyzetekhez nehéz volt hozzászokni. Láttunk embert, aki bele fulladt a latrinába. Volt olyan, akit kihúztak, és az oroszok úgy, ahogy volt, kizavarták a táborból. Szerencséje volt!

– Milyen ellátást kaptak?
– Reggelire 2 dl kávét, 25 dkg kenyeret egész napra, délben kukorica kását, vacsorára szintén kását kaptunk, amelynél undorítóbb ételt még nem ettem. Kaptunk egy fülest, hogy óráért, ékszerért lehet kapni ennivalót. Miután éheztünk rendesen, én föláldoztam az órámat két vekni kenyérért és egy kiló “hitlerszalonnának” nevezett lekvárért. Aztán passzravágtam a gyűrűmet is, amiért még egy zacskó kockacukrot is kaptunk. A szakácsok és az őrök ruszinok, míg  a tisztek oroszok  voltak. Egyszer razziát tartottak az oroszok a ruszinok között. Nem túlzok, de egy takaró tele volt órával. A szakácsunknak mind a két karján könyékig óra volt. Nálunk a hálóteremben tartottak egyszer razziát. Még soha annyi kést, bicskát, tőrt nem láttam egyszerre. Boltot lehetett volna nyitni belőle. Igy tengettük az életünket.

– A külvilággal semmilyen kapcsolatuk nem volt?
– Kezdetben semmi, de aztán mi is próbálkoztunk. Láttuk, hogy a foglyok papírdarabokat, kőre kötve dobtak át a kerítésen.

– Ez olyan volt mint a tengerbe dobott palackposta!
– Igen. Fölírtam a nevemet, címemet. Szerencsém volt. A kerítésen kívül őgyelgő civilek közül valaki továbbította édesanyámnak a levelet. Képzelje el azt a látványt, hogy a tábor közepén osztották szét a csomagokat. A tömeg nézte, hogyan bontják ki a szerencsések a kapott pakkot. Az embernek folyt a nyála. Egyszer csak hallom a nevemet. A csomagban egy tábla szalonna, 2-3 rúd mákos kalács és 1 kg vágott dohány volt. Anyám okosságát dicséri, hogy bár tudta, hogy én nem dohányozom, de azt ennivalóra tudom cserélni. Fél kilót adtam a fiúknak, a többit élelmiszerre cseréltem. Azt csak hazaérkezésem után tudtam meg, hogy az apámat besorozták az orosz hadseregbe. Orosz lévén nem csak az anyanyelvén, hanem még németül is jól beszélt. A cári hadseregből volt sarzsija, megkapta a régi rangját. Tolmácsként szolgált. Természetesen elkezdett engem keresni. Igy aztán apám hathatós segítségével kiszabadultam. Kaptam egy eltávozó csomagot, benne sülthús, sajt, kenyér, kár, hogy nem mindig ezt adták. Egy papírt is adtak arról, hogy hol voltam.

– A többiek sorsa hogy alakult?
– Az oroszok transzportokat állítottak ki. Azt mondták, hogy megyünk haza. Mi többször elsírtuk magunkat, mert a mi csoportunkat mindig lekapcsolták, “nem mehettünk haza”. Persze ez a hazamenetel Foksányit jelentette Romániában. Ez egy nagy elosztó tábor volt. Ott döntötték el, hogy a jártak. Egy tehervonaton elbújva érkeztem Kelenföldre. Kora hajnal lehetett. Nem volt szerencsém, mert két orosz katonába botlottam, de én gyorsabban futottam, mint Ők. Úgyhogy elbújtam. Megvártam, míg fölébred a város és megindul a forgalom.

– Szerencsésen megúszta a háborút.
– Hazaérkeztem Budakalászra. Édesanyám nagyon örült, bár elég furcsán nézhettem ki. Fejemen egy kalap, amelynek le volt vágva a karimája. Most már csak édesapámért kellett izgulni, de nemsokára Õ is hazatalált. Elmondta, hogy az oroszok elbocsátották, mert a III. Ukrán Hadsereget, ahol szolgált, visszarendelték, mivel a Szovjetunió hadat üzent Japánnak. Apámnak elég viszontagságos útja volt. Az oroszok kocsit akartak neki adni, de azt nem tudta vezetni. Ezért kinézett magának egy pár szürke lovat, bár életében lovat nem gondozott, lovon nem ült. Mire összeszedte az ellátmányt már csak egy mén és egy sunyi fekete kanca maradt. Spárgából csinált magának szerszámot, hajtószárat és egy homokfutó elé fogta a két állatot. Viszontagságos útjából a legemlékezetesebb epizód az volt, amikor evvel a “fogattal” áthajtott Pozsony főterén, amely fel volt díszítve. Benes elnök ünnepi bevonulását várták a szövetséges haderő vezetői, az amerikai, angol, francia és orosz magas rangú katonák. Édesapám bevonulása Pozsony főterére ezért kissé meglepte az illusztris vendégsereget. Majdnem kilőtték kocsistól együtt.

– Vége volt a háborúnak. Mihez kezdett? Egyáltalán mikor volt ez?
– 1945 május-június körül ismét együtt volt a család. Amint a szegény lovak kipihenték Édesapámat, elkezdtem velük dolgozni. Nekünk nem volt istállónk, a szomszédtól elvitték az oroszok a lovakat, azok helyére kerültek. Kezdetben a Nagy Vásárcsarnokba szállítottam a bolgárkertészektől a friss zöldséget, gyümölcsöt. Később megtanultam lóval szántani. Ilyenkor kora hajnalban keltem, megetettem a lovaimat, rendbetettem őket, aztán elindultam dolgozni. Szép is lett volna ez az élet, ha nem gondoltam volna állandóan a lóversenyre.

– Dolgoztam, mint fuvaros, de állandóan a versenyistállóra gondoltam, úgyhogy nem volt maradásom otthon, Budakalászon. Elindultam Pestre. Akkor már városszerte járta a szóbeszéd, hogy indul az ügető. Igaz a háború előtt semmi kapcsolat nem volt az ügető és a galopp közt, de mégis bizakodni kezdtem, hogy hamarosan ismét járhatunk lóversenyre.

– Kikkel találkozott az ügetőn, és mikor volt ez?
– 1946-ban kora tavasszal lehetett. Gutai, Schejbal, Keszthelyi, Szokolai zsokék és – sokan mások is – már dolgoztak. A Magyar Lovaregylet vezetői közül is, aki tehette, ott volt. Trénerem és tanítómesterem gróf Pejacsevich János azonban még orosz fogságban sínylődött.

– Tulajdonképpen mit dolgoztak az emberek? Több mint kétezer telivér eltűnt, szinte az egész állomány! Mi ösztökélte az embereket a munkára? Mai ésszel sokan döntenének úgy, hogy nincs értelme próbálkozni, úgysem sikerül, kár a fáradtságért.
– Vége volt a háborúnak. Az egész országban folyt az újjáépítés. Akkor azt a lelkesedést természetesnek tartottuk. Visszagondolva az akkori helyzetre, szinte csoda, hogy egyáltalán újra indulhattak a versenyek. A versenypályák szétbombázva, istállók romokban, lovak sehol! Manapság mindenki panaszkodik, hogy milyen nehéz a helyzet, de higgye el az akkori állapotokhoz képest a mai problémák eltörpülnek.

– Én ezt elhiszem, de az akkori emberek mások voltak, mint a maiak.
– Ebben egyetértünk, hogy a szavamat ne felejtsem, Futaky László mérnök, az akkori pályafelügyelő vezetésével folyt a pályák rendbehozatala. A pályamunkások mellett sok lovászfiú dolgozott. A zsokék közül többnek hivatalos munkája volt a lófelkutatás. A lovaregyleti vezetők és a tagok pénzt gyűjtöttek lóbeszerzésre és a pálya rendbehozatalára. Ez nem volt egyszerű feladat a millpengős időszakban. Arany ékszereket adományoztak a tehetősebbek, vagy pedig dollárral vagy más értékálló pénzzel támogatták a lóversenyt.

– Mondhatjuk, hogy szinte valóságos népfrontos mozgalom volt a lóverseny körül?
– De nem csak itt, hanem az egész országban ilyen volt a hangulat. A Magyar Lovaregylet vezetői azt hitték, hogy ott folytathatják, ahol abbahagyták. Hamarosan kiderült, hogy ez nem lehetséges. Halász Béla, a Dióspusztai Ménes egykori tulajdonosa volt a lóverseny újraindításának a miniszteri biztosa. Akkor nem tűnt ennyire egyértelműnek, mint most ennyi év távlatából, hogy az egylet vezetőinek mi volt az elképzelése. Gróf Erdődy Rudolf és Dreher Jenő arra gyűjtött pénzt, hogy külföldről lovakat tudjanak vásárolni. Így munkát tudtak adni a trénereknek és az istállószemélyzetnek, ugyanakkor ez volt az alapja a versenyek újraindításának is. Az importált lovaknak próbáltak gazdát keresni. Minimális pénzösszegért adták el ezeket a lovakat, sőt volt olyan amelyiket ingyen adták oda a tulajdonosnak. A feltétel az volt csupán, hogy tréningbe kellett adni a lovat valamelyik trénerhez. Többek közt ezzel az importtal érkezett Lubica és Róbert Endre is.

– Bár a “telivér”-ben már írtunk a megkerült lovakról, de mégis megkérdezem, hogy Mester melyekre emlékszik.
– Intermezzo II, Minci, Mario, Ausztriából hozták vissza Fidibust. Alpárt vidéken találták meg. Ezeken kívül még a jobb lovak közé tartozott Hellas is.

– Melyik trénernél kezdett el dolgozni?
– Csernyák István bácsinál kezdtem a munkát, mint lovász. Õ régebben a Kozuch istállónál volt abrakmester. Egy-két lovunk volt. A lófelkutató expedíciók eredményeképpen telivérek is megkerültek, de főképpen ismeretlen származású és félvér ló volt tréningben. Érdekességként említem, hogy mivel kevés volt a ló, az alföldi parasztgazdáktól, a későbbi kulákoktól rengeteg jó félvér ló került a pályára.

– Hol volt a tréning?
– Itt Pesten. Az istállókat lassan rendbehozták, de volt egy zavaró, bosszantó körülmény. Az oroszok egy rádió adó-vevő állomást létesítettek a pálya közepén, melyhez egy elég vastag vezeték tartozott, amit a pálya fölött vezettek át az elsőhelyi tribünhöz. Sokszor megijedtek a lovak, hírtelen lestoppoltak. Hiába kértük, nem tudtuk elérni, hogy változtassanak rajta.

– Hogyan emlékszik az első versenynapra?
– Egészen más volt a hangulata, mint az addigi kapunyitóknak. Hiányzott a régi fénye, de azért bizakodó volt a légkör. Szinte családias volt a hangulat. A közönség ki volt éhezve a lóversenyre.

– Lovagolt első nap?
– Igen. Két nyeretlen ismeretlen származású lovaknak kiírt versenyben lovagoltam. Az egyik lovat Tévedtemnek, a másikat Aranyvirágnak hívták. Az utóbbival harmadiknak érkeztem célba. Akkor sok gazdaversenyt rendeztek, amelyeknek nagy sikere volt. A gazdák 1948-ban vagy 49-ben meghirdettek egy versenyt, hogy amelyik lovas legtöbbet nyer a gazdaversenyekben, az egy mázsa lisztet kap. Nagy szó volt ez akkor. Ezek a lovak Orosháza és Békéscsaba környékéről kerültek föl, ahol a háború előtt is a gazdák sok versenyt rendeztek egymás közt. Tíz győzelemmel én lettem az első, Kiss József kilenc győzelemmel a második. Az egy mázsa lisztet akkori kollegáim, Horák, Dara, Stircula és jómagam között osztottam szét. A pénz semmit nem ért, az akkori fizetés egy hétre 1 liter olaj és 5 kg burgonya volt.

– Milyenek voltak ezek az ismeretlen származású lovak?
– Volt sok gyenge közöttük, de akadt egy-két egészen kiváló. Azok többnyire telivérek voltak, csak nem lehetett őket beazonosítani. Emlékszem egy Elenora nevű kancára, amely először az ügetőn futott és nyert, majd hajtója, Hauser bácsi áthozta a galoppra, ahol szintén nyert. Nagyon valószínű, hogy e kanca a hazai lóversenytörténet egyetlen olyan lova, amely ügetőn is és galoppon is egyaránt tudott nyerni. Hát ilyen furcsaságok történtek akkoriban a lóversenypályákon.

– Hallottam olyan történetet is, hogy a Román Kancadíj győztesét ismeretlen származásúként futtatták. A csalásnak az vetett véget, hogy a Romániában is lovagló Papadopoulosz fölismerte a lovat. Ezidőtájt kiknél dolgozott?
– Több trénernél is dolgoztam, míg végre 1947-ben gróf Pejacsevich János hazaérkezett a fogságból. Amint megtudtam, hogy itthon van, azonnal fölkerestem. Semmije sem maradt, kivéve pár holmit, amit még a háború alatt a padikban, egy nagy ládában elásott. Barna teveszőr lótakarók, kantárak, nyergek, szárak és egyéb szerszámok. Egy lótakaróból varratott magának kabátot, amit még Németországban is hordott. Ezzel a holmival és egy régi barát önzetlen segítségével alakult újra a Pejacsevich Istálló. Dara és én voltunk a lovászok. Istálló zsokénak Szokolait szerződtette. Azt mondta nekem, hogy felváltva fogok lovagolni. Egyszer a Szokolai, egyszer én. Erre azért volt szükség, mert Szokolai egy híres zsoké volt, aki vonzotta a tulajdonosokat, engem pedig föl akart karolni, mivel régi tanítványa voltam.

– Hány ló volt az istállóban?
– A Földművelésügyi Minisztérium 4 lovat adott, ezeken kívül import lovakkal együtt 10-12 ló lehetett. Szokolai egy sztár zsoké volt a háború előtt. Egy alkalommal egy Valma nevű lovat lovagolt helyezetlenül. A megállapodás szerint következő alkalommal nekem kellett lovagolni. Nyertem vele. E miatt Szokolai megsértődött és otthagyta az istállónkat. Ezután én lettem a zsoké.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy jól alakult az élete, hiszen tanítója, példaképe mellett lehetett istálló lovas. Milyen ember volt a gróf úr?
– Nála rendesebb, becsületesebb embert nem ismertem. E melett közvetlen volt. Tréning után elmentünk, együtt meg-ittunk egy-két pohár bort. Egyébként a régi tréner gárda meg-volt még. Érezhetően egy kicsit engedtek a távolságtartásból, de még így sem fordult elő, hogy egy Csernovits Arsen, egy Kertész vagy egy Szigeti együtt borozgatott volna a lovászával. A tréner egy nagyon nagy úr volt akkoriban.

– Aztán 1950-ben következett az államosítás.
– Sajnos. Egy pár hét múlva behívattak és közölték: úgy látják, hogy túl szoros kapcsolatban vagyok a tréneremmel, jól összedolgozunk és ez nem jó.

– Ez nem volt jó?
– Szerintük ez nem volt jó, tehát áttettek a Nardai istállóhoz. Aztán megint a Csernyákhoz, majd 1952-ben Hujber Józsefhez kerültem. Itt fejeződött be a lovas pályafutásom. Állandó problémát jelentett a súlyom. Rendszeresen koplalnom kellett. Ez annyit jelentett, hogy hét nap alatt csak egy napon ehettem azt, amit szerettem. Egy idő után az ember idegei ettől kikészülnek. Egy jó barátom, Markovics Ferenc esküvőjén voltam, és ennek köszönhettem, hogy a másnapi lovaglásom volt az utolsó. A lagziban sok lovas vendég volt, Keszthelyi István volt a násznagy. Volt jó húsleves, csirkepörkölt, galuskával, rántott csirke, amihez bort is bőven iszogattunk. Másnap reggel a Hungária fürdőben volt találkám Vince bácsival, a masszőrrel. Egy-egy győzelemből 5-5 pengő volt a fizetsége. Rajtam kívül jó pár zsoké fogyasztott a keze alatt. Szóval vasárnap reggel 6 órakor fölálltam a mérlegre. Jó ég! 60 kg voltam. Bementem a gőzbe és 11 órakor már nagyon elegem volt. Az Ernő nevű lovat 56,5 kg-mal kellett volna lovagolnom. Szerencsémre előtte kellett lovagolnom Bolerót 59 kg-mal. Hiába ittam egy pikoló sört, és mentem vissza a gőzbe. Hiába gyúrt Vince bácsi! Nem sikerült lefogynom. Marhára kivoltam. Most mit csináljak! Ezt hogyan mondjam meg a tréneremnek. Bolerót öldöklő finis után Alafi Péter verte meg a Dorottya nevű lóval. Akkor jött az ötlet, rosszullétet színleltem. Dr. Angyal pályaorvos megvizsgált. A fülébe súgtam, hogy nem tudtam lefogyni. Készségesen segített. Közben Hesp doktor, a versenytitkár  kíváncsian várta, hogy mi a bajom. A doki adott egy aspirint és jelentette, hogy ma már nem lovagolhatok. Így fejeztem be a versenylovaglást.

– Hány versenyt nyert a háború után?
– Pontosan nem tudom, de szerettem volna többet nyerni. Aztán 1953. január 1-tõl tréner lettem. A háború előtti trénerek legtöbbjének megvonták a licenszét. Arisztokraták, katonatisztek nem trenírozhattak. 1951-ben gróf Pejacsevich Jánost kitelepítették egy Debrecentől 40 km-re lévő kis faluba, amelynek Konyár volt a neve. Birkapásztorkodott, abból tartotta el magát és a feleségét. Egyszer meglátogattam. Egy bőröndre való élelmiszert vittem nekik, fölöslegesen, mivel nagyon jó soruk volt. A faluban ők voltak a fő látványosság. Egy idős házaspárnál laktak, akik nagyon rendesek voltak velük.

 – Milyen hangulatban találta a grófot?
– Semmiben nem szenvedtek hiányt. De soha nem láttam boldogtalanabbnak. Egész életében versenylovak között élt, oda született. Csak a lovak érdekelték. Azt mondta: kidobtak a szemétdombra. 1953-ban Budapest közelbe jöhetett. A Tattersallsban talált munkát. Lószállításnál volt kisérő. Ez lett a sorsa egy európai hírű trénernek. Aztán 1956-ban disszidált a feleségével. Előtte eljött hozzám, könyörgött, hogy menjek velük, de én maradtam. Azért megadta az indulás helyét, ha mégis meggondolnám magam.

– Miért döntött így?
– Itthon három éve már tréner voltam, ott esetleg a kölnigyáros versenyistállójánál, abrakmesterként, biztos megélhetésre számíthattam volna. A mai napig imába foglalom gróf Pejacsevich János nevét, akinek mindent köszönhettem. Trénerként igyekeztem az istállót úgy vezetni, ahogy õ tette volna. 1956-ban volt már egy-két jobb lovam is, amelyek közül különösen Balkán volt eredményes, hiszen Kétévesek Nagydíját nyertem vele, és a tréner statisztikában is sikerült egy-egy lépcsőfokkal feljebb lépnem.

– Kezdő trénerként milyen lovakat kapott?
– 1953-ban még mindig kevés volt a telivér, de azért az üzem működött. Nekem 14 lovam volt, de abból csak 3 volt telivér. Volt olyan lovam, – Aknatűznek hívták – amelynek az apja is, az anyja is ismeretlen származású volt, de még ennek is jutott megnyerhető verseny.

– Milyen telivérekhez jutott?
– A három közül kettő kétéves kanca volt. A kétes apaságú Misszió (Fidubus v. Sultan Mahomed-Missone) 1953-ban nem nyert versenyt, míg Fitogtató (Fidi-bus-Kopogó) egyszer tudott győzni.

– Melyik lova nyert először, és mikor?
– Remélem, hogy jól emlékszem! 1953. július 2-án nyert egy Alcazar apaságú félvérem, amelyet Gazembernek hívtak. Az első telivér, amelyet nyerőként vezethettem vissza, – augusztus 23-án – a hároméves szürke Sikkasztó volt. Ha lehetséges, azt már ne kérdezze meg, hogy az nap hány Celsius fok volt, mert az nem tudom.

– Hogyan végezte az első évet?
– Tizenhetedik voltam a trénerek között, a sok félvér miatt nem is kerülhettem feljebb. A tizennégy lovam közül nyolc nyert. Csak a telivérek kaptak hendikepszámot: Fitogtató 61 kg-ra, Sikkasztó 58 1/2 kg-ra, Misszió 48 kg-ra vált érdemessé.

– Balkánnal hároméves korában mire jutott?
– E lovat, – egy jó import kanca, Canyon Blossom első csikaját – mindig Pozsonyi lovagolta. Némileg csalódást keltő volt az 1957-es Nemzeti díjban való szereplése, habár ott is igyekezett. A Millenniumi díjban és az Alagi díjban a távoszlopig hátul tartotta lovasa és így mindkét versenyben harmadik lett, a Derbyben végig az iramot diktálók egyike volt, de a célegyenes közepén már leszakadt az élbolytól és végül is a Keszthelyi által nyerővé lovagolt Almáriomtól 12 1/2 hosszra ötödikként érkezett be. Ezzel Balkán el is lõtte a puskaporát és befejezte pályafutását a félvér tenyésztők nagy örömére. Szép, elegáns ló volt, de gyenge lábakon állt. Volt még két jó méntestvére a hét évig futkosó Bakony és a rossz természetű, de nagyon magasra feljutott Absolon, de az már egy más történet.

– Gróf Pejacsevich Jánossal kapcsolatban maradt?
– Eleinte nem, mert nem lehetett, aztán 1962-ben találkoztunk Bécsben. Az Austria Preisben futott mindkettőnknek a lova. Az övét Königin Olganak, az enyémet Imperiálnak hívták.

Aperianov Zakariás életét 12 éves kora óta kísérhettük figyelemmel. Az egykori kisgyermek tekintetén át ismerhettük meg a II. világháború előtti lóversenyzést, azt a gyönyörű, színes világot, amelyben a tulajdonos, tréner, zsoké, abrakmester, lovász, fogadó és lóbolond mind-mind a versenypályák és az istállók bűvöletében élt. A versenyló szeretete összekötött minden embert, legyen az herceg vagy lovásztanuló.

Gróf Pejacsevich János idomárnál volt lovastanuló, versenylovas. A háború viszontagságai után istállólovasként dolgozott. A szakmában ismerték, megbecsülték. 1953. január 1-től, 26 éves fiatalemberként érte az a megtiszteltetés, hogy idomár lehetett. 

— Milyen tervekkel kezdte a tréneri működését? Milyen érzés volt trénernek lenni?
— Nagy felelősséget jelentett, de egyben nagy megtiszteltetést is. Szerencsés korban születtem, mert ismerhettem a “nagyokat”. Óriások voltak ők. Reájuk tekintve kicsinek éreztem magamat. Sokszor gondoltam arra, méltó vagyok-e erre a rangra, mert számomra ez olyan nagy megtiszteltetés volt, hogy azt el sem lehet képzelni. Tréneri működésem alatt mindig az lebegett a szemem előtt, hogy sohase legyek méltatlan erre a címre. Az istállómunka kialakításakor tanítómesteremre gondoltam, vajon õ mit tenne? Fiatal voltam, ezért igyekeztem idősebb, tapasztalt embereket alkalmazni az istállónál. Abrakmesterem Rajcsik István lett, aki a szakmában elismert, idősebb szakember volt. Lovászom idősb Gróza György lett. Rájuk támaszkodva kezdtem meg a munkát. Istállózsokém, egykori hadifogoly társam, gyermekkori jóbarátom, Horváth Karcsi, majd Sajdik Sanyi bácsi lett, aki a háború alatt Dániában lovagolt. Legfontosabbnak azt tartottam, és ma is azt tartom, hogy a lovak egészségesek legyenek.

— Már említettük, hogy a háború után máig ható változások történtek a versenyéletben. Mik voltak ezek?
— Az államosítások során a lótulajdonosoktól is elvették azt a kevés lovat, ami a háború után megmaradt. Aztán a tréner gárda egyes tagjaitól elvették a licenszet, egyeseket kitelepítettek, mások soha többé versenyistálló közelébe nem jöhettek. Megalakították a Lósport Vállalatnak nevezett intézményt, amely a régi lovaregyleti vagyon egy részét átvette és üzemeltette. Az ötvenes évek elején Vargának nevezték az igazgatót, de a háta mögött csak Rázingernek hívták, mert légnyomás következtében rázta a fejét. A másik hithű, keményvonalas pártember Kékesiné volt. Szerencsére a versenytechnikusok a régiek maradtak, élükön dr. Hesp Edvin versenytitkárral. A trénerek és az istállószemélyzet állami alkalmazottak lettek. Hogy valamiféle versenyhelyzetet teremtsenek – mivel minden ló egy tulajdonban volt – négy istállócsoportot alakítottak ki. Én a TSZ-istállóhoz kerültem. Kitaláltak egy posztot, amelynek istállóvezető volt a neve. Ezek alá több tréner tartozott. Az istállóvezetők általában pártemberek voltak, akik semmit sem értettek a szakmához. Jobb esetben nem szóltak bele a munkánkba.

— Tehát, abban az idõben úgy lett valakibõl tréner, hogy az elõdjétõl politikai okok miatt elvették az istállót?
— Igen. Többnyire ilyen esetek voltak. Nekem először a Mravik istállót ajánlották fel, de én szégyelltem elfogadni. Akik nem éltek akkor, el sem tudják képzelni, hogy nekem a kis lovászfiúnak – a háború előttről jól ismertem a Mestert – milyen szégyen lett volna úgymond “elvenni” az istállóját. Már túl volt a hatvanon, de jól tartotta magát és meg sem fordult a fejében, hogy nyugállományba vonuljon. 1953-ban négy új tréner kezdte meg a működését. Én Tóth Elemér istállóját vettem át. Haár István a Mravik istállót, Dara József Simicsét, Galló Mihály Zangen Károlyét. Annak a Zangennek az istállóját, akit kapitány úrnak kellett szólítani és mindig monoklit hordott. Ezek után a régi nagyok közül már csak Kertész és Nardai trenírozott.

— 1953. július 2-án nyerte első versenyét. A versenyszezon akkor már négy hónapja tartott. Hogyan emlékszik ezekre a várakozással teli hónapokra?
— Fiatalként, bizonyítani szerettem volna. Volt egy elképzelésem, ami szerint dolgoztam. Ezek a hónapok hosszúak voltak, de a módszeremen nem változtattam, mert a változtatás, a kapkodás csak ártott volna. Megzavarta volna a lovakat és az embereket.

— A lot három telivérből, egy ismeretlen származásúból, és félvérekből állt. A lot összetétele sem volt arra alkalmas, hogy sikereket érjen el velük. Gondolom a Pejacsevich istállónál nem ilyen lovakhoz szokott?
— Teljesen mindegy volt nekem, hogy milyen lovakat kaptam. A meglévő állománnyal kellett sikeresen dolgoznom. Más választásom nem volt. És én azt természetesnek tartottam, hogy nem a legjobb lovakat kaptam. Bár a szakmában ismertek, de előbb be kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok a trénerségre. Kisebb képességű lovakkal is lehet versenyt nyerni, ha a tréner pozitívan áll a lovakhoz. Aztán a munkámat eredmény követte, mert helyezéseim az említett napig is voltak, de végül Farkas Tibor, Gazember nyergében “hazaért”. Megtört a jég! A jó csapatmunkának köszönhetően egyre előrébb végeztem a tréner listán, bár csak közepes hendikep lovaim voltak. 1955-ben Pozsonyi Béla lett az istállózsokém. 1956-ban nyertem első klasszikus versenyemet, a Kétévesek Nagydíját – ma Szent László díj – Balkánnal. Ugyanebben az évben Forinttal Kancadíjat sikerült nyernem.

— Minek köszönhette ezeket a sikereket?
— Egyrészt az országban egyre több lett a telivér ló. Az új rendszer is nagy hangsúlyt helyezett a telivér tenyésztésre. Horváth Lajos istállóvezetőt, aki pártember volt, lovag Flandorfer Tamás váltotta fel, aki a háború előtt huszártiszt és megbecsült versenylovas volt. Vagyis értett a lóhoz. Akkoriban alakult ki az a szokás, hogy az istállóvezető a trénerekkel együtt, nyár végén vagy kora ősszel végigjárta a méneseket és megtekintette a csikókat. Utána kezdődött a lobbizás, hogy azt a csikót, amit kinéztek, meg is tudják szerezni. Így került hozzám a Bánk apaságú Balkán, majd egy évvel később a teljes testvér Bakony, amelyeknek anyját, Canyon Blos-som-ot jól ismertem, mint versenylovat. De így került hozzám Direktor (Dukát-Rio Ritta, Balbinus), a-mellyel 1959-ben majdnem “Hármas Korona” nyerő lettem.

— Tehát ezek a lovak szerencsés választással kerültek Önhöz. Ekkor milyen összetételű volt a lotja?
— Még ekkor is az istállómban fele-fele arányban voltak telivérek és félvérek. Az istálló erőssége Balkán, 1957-ben harmadik lett az Alagi díjban. Sajnos lábai nem bírták, így pályafutása hamar befejeződött. A teljes testvér, Bakony 1957-ben futott kétévesként. Legjobb távja 1400 méter volt. Nyert Budapesti díjat és Munka Ünnepe díjat. Bátyjával ellentétben “õ” erős, jólábú ló volt.

— Elkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk a politikáról. Elsősorban az 1956-os évre gondolok.
— A szakmában dolgozókat két esemény foglalkoztatja és vita tárgyát képezi ma is közöttünk. Egyrészt az egész országot felbolygató forradalom, amely az istállók környékén is komoly változásokat okozott. Ezt megelőzően pedig a szakmát érintő, de szintén az egész országban felháborodást keltő Imi-Roppant párviadal Bécsben. A két gigász összecsapása nagy érzelmeket kavart. A hazai közönséget megfosztották a nagy küzdelem élményétől – a két telivér sohasem futott előtte egy versenyben – és ez nem tetszett a fogadóknak. Ugyanakkor a szakma későbbi vezetői felháborítónak és a menedzselés csődjének nevezték, hogy az addig veretlen, klasszis Imit kivitték Bécsbe – ez volt az első nyugati versenye szocialista galoppüzemünknek – és ott megverették egy másik magyar lóval, Roppanttal. Imi az akkori Európa egyik legjobb lova volt, nem csak a zsokék, hanem Szunyogh István világhírű hendikepper számításai szerint is. 1956-ban, a Szocialista Országok Nagydíjában 10 hosszal verte a második helyre utasított lovat, Pace-t, amelyet az NDK erre a díjra vásárolt a nyugat-németektől. Ez a ló szolgált alapul ahhoz a számításhoz, amelynek eredménye szerint Imi a német derby győztes Kilometer-rel azonos képességű.

— Bécsi vereségével győzelmi sorozatát törték meg. Megbocsátható ez? A szemtanúk, akik jól ismerték Imit, állítják, hogy magyar földön olyan vitalitású, képességű telivért sohasem neveltek, mint amilyen Imi volt.
— Sajnos életét balsors kísérte. Még ennek ellenére is a versenyzésben, majd később a ménesi évei alatt maradandót alkotott.

— Megismerve Imi élettörténetét, még engem, az ifjoncot is elragadnak az indulatok. Megérdemeltük Imit? Talán jobb helyre kellett volna születnie?
— Mint már említettem, hosszú évek után ez volt az első nyugati verseny, amin magyar lovak indultak. Az osztrák-magyar monarchia idején a lóversenysportban hazánké volt a vezető szerep. Ausztria mindig mögöttünk kullogott, a tenyésztés területén pedig messze elmaradt. Ezért mind a két országban nagy várakozás előzte meg a versenyt. A politikai háttér sem volt mindennapi. A szovjet uralom miatt Bécs tele volt emigránsokkal. Egykori híres lovasok szóródtak szét Európában. Kiérkeztünkkor régi ismerősök hada vett bennünket körül. A kérdéses versenyben nyolc ló indult, a két ország négy-négy legjobb lova állt starthoz. Az osztrák lovakra nem emlékszem, de nem is fontos, ugyanis a magyar lovak végeztek elől. Az indulók: Imit Bocskai lovagolta, Roppantot Gelics, Rodostót Gosztonyi, Hermelint pedig Kállai.

— Mit érdemes tudni e négy telivér versenykarrierjérõl?
— Rodostó (Róbert Endre-Dubiosa) volt a vezetõ ló, amely Szentgyörgyivel a nyergében 1956-ban St.Legert nyert, idomárja: Nardai Antal. Hermelin (Róbert Endre-Hellas), az acélos kanca 1955-ben Hatvani díjat nyert Csincserák Károllyal a nyergében, trénere: Kertész Sándor. Roppant (Róbert Endre-Pansy), amely találó név egy ilyen klasszis telivér harcosnak, szinte mindent megnyert, amit lehetett. Főbb nyerései: 1954-ben Kétévesek Nagydíja, 1955-ben Alagi díj, Magyar Derby, St.Leger, 1956-ban Batthyány-Hunyady díj, Béke díj (3200 m) stb. Trénere: Wimmer Ferenc volt. Imi (Intermezzo II-Minci), a császár, egy évvel fiatalabb Roppantnál.

— Szerencsére!
— A parádés származású Imi, Juhász Antal idomítottja, 1955-ben a Kétévesek Nagydíját és a Budapesti díjat nyerte Bocskaival. Főbb győzelmei 1956-ban: Nemzeti díj, Alagi díj, Magyar Derby, Szent István díj. Ugyanebben az évben a Szocialista Országok Nagydíját és a Moszkvai díjat nyerte Prágában, Keszthelyi Istvánnal a nyergében.

— Eredményeik alapján Roppant és Imi közel egyforma képességű lónak tűnik. Ugyanakkor mindenki Imit tartja kettejük közül nagyobbnak. Imit valóságos dicsfény veszi körül. Több volt egy nagy képességû versenylónál?
— Akik látták galoppját, szinte fékezhetetlen természetét, azok úgy tekintettek reá, mint egy csodára. Természetét anyai nagyapjától, Mannameadtól örökölhette. Az Angliában versenyző Mannamead első magyarországi évjáratával apamén champion volt. E mén életét vesztette Gödöllőn. Szemtanúk szerint lábát törte bevagonírozáskor. Mások szerint, mivel a vagonba nem akart beszállni, egy “baráti” katona lelőtte. Hogy mi az igazság, az ma már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, kár érte, mert más társaihoz hasonlóan a Szovjetunióban nagy tenyészkarriert futhatott volna be.

— Azt beszélik, hogy Imi soha igazán nem volt meglovagolva, mert akkor kifutott volna a világból.
— Az említett prágai meetingen az öt ország trénereinek állítólag tátva maradt a szája, amikor Imit látták munkában. Akkor már mindenki számára biztos volt, hogy ezt a héroszt nem lehet legyőzni.

— Magára a bécsi versenyre hogyan emlékszik, Mester?
— Amit most elmondok az az én véleményem, amelyet a saját tapasztalataim alapján alakítottam ki. Imi már a kikentrézéskor idegesen viselkedett, teljesen le volt izzadva. A 2400 méteres verseny startja után Imit lovasa nem tudta megfogni, a kijelölt vezető ló mögötte galoppozott. Aki ismerte Imit, tudta, hogy a lovat megfogni szinte lehetetlen volt. Ha megindult, nem lehetett megállítani. Így az utasítást a lovasa nem tudta betartani. A célegyenesben Imit megközelítette Roppant, és ekkor egy nagy hibát követett el Bocskai Pál. A goromba természetű Imihez soha egy ujjal sem mertek nyúlni, a pálcát sem ismerte. Bocskai odasózott neki egyet, méghozzá jobb kézzel, tehát arról az oldalról, ahol a barrier volt,  ennek következtében a ló balra kitört, egészen a közönségig. E miatt maradt le annyira, hogy a célig a hátrányát már nem tudta behozni. Mi megdöbbenve álltunk a tribünön, egy szót sem tudtunk szólni.

— Mai napig tartja magát az a vélekedés, hogy a versenyt megrendezték a lovasok.
— Igaz, a négy zsokéból Bocskai és Kállai disszidált, ezzel azt a hitet keltették, hogy valóban megrendezett volt a verseny. Ekkor pattant meg Markovics is, aki Kovács Márton istállójánál volt abrakmester. Gelics Mihály és Gosztonyi hazajöttek.

— Vannak, akik azt állítják, hogy már Pesten megbeszélték a versenyt is, meg azt is, hogy ott maradnak.
— Ha így lett volna, akkor Bocskai felesége nem kapott volna sírógörcsöt, amikor megérkeztünk Pestre. Szegény, várta a férjét az állomáson. Véleményem szerint a verseny nem volt megrendezve. Bocskai a verseny napján nem volt formában, lehet, hogy a bécsi éjszaka is hozzájárult ehhez. Én nyugodtan állíthatom, hogy Bocskai a lovashiba miatt nem mert hazajönni. Hiszen mi is, akiknek semmi közünk nem volt az egészhez, féltünk attól, amit itthon kaphatunk. Valóságos botrányt kavart a bécsi affér.

— Nem próbáltak velük beszélni, rábeszélni őket, hogy mégis térjenek haza?
— A verseny után együtt vacsoráztunk. A hangulatunk nem volt valami rózsás. Ők ketten, meg az abrakmester vacsora után elmentek. Hát ennyi volt… Egyébként mi az istállóknál laktunk, a négy zsoké Hesp doktor felügyelete alatt bent lakott Bécsben egy szállodában. Amikor másnap a szállodai szobájukba mentünk, Bocskai szekrényében csak a Flandorfer Tamástól kölcsönkért fényképezőgépet találtuk.

— Hallottam azt is, hogy Gelics Mihály azért nem tudott disszidálni, mert egy tréner bezárta a szobájába. Igaz ez? Azt is beszélik, hogy nem csak a zsokékat, hanem egyes trénereket is egész magas helyrõl próbáltak marasztalni. Komoly lehetőségeket kínálva egyeseknek.
— Minden lehetséges. Az akkori Bécs tele volt magyar bukikkal, egykori versenyistálló tulajdonosokkal, lovászokkal stb. A régi iskolán felnőtt magyar lovas szakemberek keresettek voltak külföldön. Körül zsongtak bennünket, mint darazsak a mézet. Nekem akkor is az a véleményem, hogy a disszidálás nem volt előre megtervezve, sem a verseny nem volt megrendezve.

— Az 1956-os forradalomra hogyan emlékszik?
— A harcokból nem sokat lehetett az istállók körül érezni. Ellenben sokan távoztak nyugatra. Egykori tanítómesterem, gróf Pejacsevich János, megunva a mellőzöttséget, nyugatra távozott a feleségével együtt. De ekkor távozott Csincserák Károly, aki a mai napig az egyik legjobb barátom, és még sokan mások. Természtesen engem a politika nem érdekelt, csak a munkának éltem.

— Hogyanis volt az a majdnem Hármas Korona nyerés?
— Direktort már a ménes látogatáskor kinéztem magamnak. Török Imre turfújságíró, akkori istállóvezetőm pedig segített megszerezni. 1958-ban megnyertem vele a Kétévesek Kritériumát. Háromévesen Nemzeti díjat, Alagi díjat nyert. Pozsonyi Béla lovagolta, aki jó lovas volt, de a Derbyben hibázott, nem tartotta be a taktikai utasítást, úgyhogy ott csak második lett, egyértelműen az ő hibájából. A vereség után komoly vita volt közöttünk, amely után elváltunk egymástól. A Kincsem díjban és a St.Legerben ismét első volt Direktor, de ekkor már Keszthelyi István lovagolta. Hát ez röviden Direktor története. Az ővele aratott győzelmek után kezdték elismerni a tréneri munkámat.

— Előtte is aratott győzelmeket, már voltak jó lovai. Miért érzi úgy, hogy éppen Direktor győzelmeitől kezdték elismerni?
— Azért, mert a tréner munkájának csúcsa az, amikor egy nagy versenyre kell odakészíteni a lovat. Márpedig a tréner munkában a művészet akkor kezdődik, amikor több éven keresztül, jó egészségben, topon tud tartani egy lovat. Mert egy hendikep ló tréningezése más feladat, mint egy jó ló odakészítése a tenyészversenyekhez. Az utóbbi már művészet. Ilyenkor sokszor esik kísértésbe az ember. Ha van egy jó ló az istállóban, az ember mindent szeretne vele megnyerni. Ez az, amit nem szabad. Szerencsémre, én ezt a kísértést mindig meg tudtam állni.

— Az évek során módosított valamit a tréningmódszerén vagy az istállóvezetésben?
— Nem. Alapjaiban nem változtattam az elképzeléseimen, amelyeknek nagy részét gróf Pejacsevichtõl tanultam. Az emberekkel való bánásmódban szintén õ volt a példaképem, hogy mindig az adott istállólovassal lovagoltattam. Volt olyan idõszak, amikor kevésbé tehetséges lovasom volt, de soha lovast nem vettem le lóról. Albert grófhoz és Jánoshoz hasonlóan mindig megvédtem, kiálltam az embereimért. Ma is ezek alapján vezetem az istállómat, pedig azóta eltelt negyven év.

— Tulajdonképpen a csikók elosztása hogyan történt? Ki döntötte el, hogy a trénerek mely lovakat kapják?
— A négy istállóvezető sorsot húzott és az így kialakult sorrend szerint választhattak. Akkoriban minden ménesnek részletes katalógusa volt pedigrével, tenyész- és versenyeredménnyel. Az istállóvezető a választás előtt kikérte a trénerek véleményét. Az említett módon került hozzám Direktor.

— Tehát legtöbbször a véletlen döntötte el, hogy melyik trénerhez, melyik ló kerül? Vagy voltak kivételek?
— Igen. Idomári működésem mai napig legkiemelkedőbb lova 1961-ben került hozzám. Eredetileg Esch Győzőnek választotta Tóth László, a KIGI-versenyistálló vezetője. De az Apátipusztai Ménes kérésére hozzám helyeztették, mivel fantáziát láttak a lóban. Az ilyen eljárás nem volt szokatlan, mert tőlem is került el ló Dióspuszta kérésére. Legjobb csikójuk így lett Horák Jánosé, amellyel később Derbyt nyert.

— Hogy hívták az Önhöz került csikót?
— Az istállóvezetőm mondta, hogy Imperiálnak hívják. – De jó neve van! – véltem. A Kőbányai pályaudvarra érkezett,  Mackó Jánost küldtem érte. Mire hazaért az erős csikóval, leszakadt a nadrágja. Szegény Mackón, komoly csata nyomai látszottak, ruházata enyhén szólva megviselt volt.

— Hogyan emlékszik az első találkozásra?
— Szép, erős, sárga csikó volt, tele jelekkel.

— Jól viselte a nyereg alá szoktatást,  a tréninget?
— Imperiál olyan erős volt, hogy két embernek kellett fogni a landszár végét, még így is előfordult, hogy elszabadult. Azóta sem találkoztam ilyen erős csikóval. Két-három nap után már semmi baj nem volt vele. A vezetőló után lassú munkát ment minden probléma nélkül. Ekkor Mackó János és Nagy Imre lovagolta. 1962-ben Németh Ferenc lett az istállózsokém. Első sebes munkáiban már õ lovagolta. Megbabonázva bámultuk sárgánk mozgását, és akkor már tudtuk, hogy van egy  jó lovunk.

Imperiál, a nyakigláb méncsikó apja Imi, anyja Hurry. Az anyja Olaszországban született és ott versenyzett. A kiváló származású kancát tenyészcélra vásárolták. A Méneskönyvben Imperiál tenyésztőjeként a Földművelésügyi Minisztérium szerepel. Vajon ki döntött a párosításról? A sárga csoda megszületett. Érdekes, hogy sem Archimedes, sem a teljes testvér Irha képességekben Imperiált meg sem közelítette.

Tehát a négy lábára kesely sárga megérkezett Aperianov Mester istállójába. Ki gondolta akkor, hogy egy nem akármilyen ló lesz belőle. Hűen a nevéhez, a magyar versenyzés egyik óriása lett. 

— Az 1962-ben két éves Imperiál kivételes képessége mikor kezdett mutatkozni?
— Istállózsokém Németh Ferenc volt, Õ lovagolta munkában is. Első galoppját egy jó félvér lóval futotta. Feri leszállván a nyeregből, azt mondta, hogy ez egy jó ló. Persze híre futott, hogy nálam van egy jó kétéves.

— Az idősebb trénerek szívesen segítettek a fiatalabbaknak? Jó viszonyba voltak?
— Le a kalap előttük! Segítettek, jó tanácsokat adtak. Egyik nap beállított hozzám Alagról Mravik Pál, akit csak Palcsi bácsinak szólítottunk. Gyerekkoromban nyertem neki versenyt. Palcsi bácsinak is volt egy remek kétévese, egy pej mén, egy szintén Imi csikó. Imi kivételes versenyló volt, ménesben pedig kiváló örökítőnek bizonyult. Akkoriban jobbnál jobb csikók jöttek tőle. Fiai és leányai vetélkedtek a versenypályán. Szóval Palcsi bácsi, amikor megnézte az én sárgámat, – mondta hogy szép, – de lesírt az arcáról a kétkedés, hogy az õ kis pej ménjét ez a nagy darab ló le tudja-e valaha is győzni.

— Imperiál mikor futott először?
— Sokat gondolkodtam, hol indítsam. Egy nyeretlen versenyben vagy a Balatoni díjban, amelyet kétéves méneknek írnak ki minden évben. Végül a Balatoni díj mellett döntöttem, ahol Nagy Imre lovagolta. Első futását több hosszal megnyerte. Csodálkoztak, hogy ilyen nagy darab ló ilyen gyorsan tud futni. A Tiszai díjban futott másodszor, és ott is nyert. Akkoriban volt egy jó kis kanca, szintén Imi ivadék: a Mimi. Mimi kétszer futott és kétszer győzött. Megnyert egy nyeretlen versenyt és a kétéves kancáknak kiírt Margitszigeti díjban is első lett. Imperiál és Mimi két-két győzelemmel vágott neki a harmadik versenynek, amelyben kétéves kancák és mének indulhattak. A futam előtt az idősebb szakemberek azt mondták, hogy ez a gyors kis kanca úgy meg fogja verni ezt a nagy csődört, hogy az levegőt sem fog kapni. A szakemberek nyolcvan százaléka Mimire tippelt. Ezek után az 1200 méteres versenyt Imperiál nyerte. Innentől kezdték mondogatni a szakemberek; úgy úgy néz ki, hogy Imperiál egy kivételes képességű ló.

— Ezután történt valami változás az Ön munkájában? Ki döntött arról, hogy hol fut a ló?
— Természetesen ezután már a vezetőség menedzselte a lovat, de a tréning munkába nem szóltak bele. Augusztus végén rendezték a Szocialista Országok Meetingjét Prágában. A lovaink legnagyobb ellenfelei mindig a szovjet lovak voltak. Az ötvenes évek végén kezdtek el külföldre járni. Nagyon jó lovaikon volt egy kiváló lovasuk, Naszibov.

— Hogyan zajlottak ezek a meetingek?
— Öt-hat hétig tartott egy ilyen meeting. Minden évben más ország volt a házigazda. A vendéglátóknak kellett gondoskodni a lovak és az emberek szállásáról, élelmezéséről. Ezeken kívül különprogramokat is szerveztek. Hajókirándulást, városnézést. Amikor Prágában voltunk, elvittek bennünket a Napajedlai Ménesbe, amely Csehszlovákia fő ménese volt, és sorolhatnám tovább a programokat.

— Magyarán egy országnak négy ország lovait és embereit kellett vendégül látni?
— Igen! Elég költséges kiruccanások voltak ezek! Minden ország tizennyolc lovat indíthatott, ehhez még hozzá kell venni a lovászokat, abrakmestereket, zsokékat. Ezenkívül delegáció jött minden országból, melyekben a versenyüzemek vezetőin kívül az egyes minisztériumok képviselői is benne voltak. Szóval nagy kavalkád volt egy-egy ilyen meeting.

— Melyik öt országról van szó?
— Szovjetunió, Lengyelország, NDK, Csehszlovákia és Magyarország. Megfigyelői státusszal jelen volt még Jugoszlávia, Bulgária és Románia. Az öt ország fővárosaiban rendezték felváltva a versenyeket. 1962-ben Prága, 1963-ban Budapest volt a vendéglátó. Prágában Imperiál legnagyobb ellenfele a gyönyörű fekete mén, az orosz Gaer (Raufbold-Gera-3) volt, őt kellett megvernie. A kétéves kancák versenyében Mimi első lett. Aztán következtek a mének. Naszibov lovagolta Gaer-t, Gelics Miska pedig Imperiált. Az én sárgám fölényesen győzött. Rá egy hétre futották az 1400 méteres Béke Díjat, – ez volt a mitingen a kétévesek nagydíja, – kancák és mének futhattak benne. Imperiál itt is győzött.

Ekkor kezdődött Imperiál nemzetközi elismerése. Hatalmas termet, ehhez gyors, térölelő galopp társult, amelyet mindenki csodált. Amikor hazajöttünk, az akkori igazgató, Hajnal Károly javaslatára az Austria Preis következett.

1956-ban volt a magyaroknak az első és egy jó ideig nem ismétlődő kiruccanása Bécsbe. Az emlékezetes Imi-Roppant összecsapás után az volt az első nyugati út. Az Austria Preis már akkoriban is Európa szerte elismert nagydíj volt. Imperiál zárómunkájától függött, hogy visszük-e Bécsbe vagy nem. Már a felkészülés végén tartottunk, amikor a céltoronyban ülve hárman: Török Imre, az istállóvezető, dr. Hesp Edvin versenytitkár és jómagam figyeltük a ló utolsó munkáját. Hajnal ekkor már Bécsben volt az ügetősökkel. A megbeszélés szerint kilenc órakor hívott bennünket telefonon. Török Imre vette föl a kagylót. Hajnal kérdésére azt mondta: hát nem is tudom, nem lesz ez elég a díjra, aztán csak éghetünk. Erre átadta a kagylót nekem. Én mondtam, hogy szerintem nagyon jól futott a ló. Erre az Igazgató kiadta az ukászt az indulásra. Amint letettem a telefont, Imre bácsi nekem támadt. Hiába, Õ egy pesszimista ember volt.

— Ki lovagolta Bécsben Imperiált?
— Gelics Mihály volt a nemzetközi lovas, mellesleg Hajnal igazgató kedvence.

Én szerettem volna, ha az istállózsokém, Németh Ferenc lovagolja kint is, de erről szó sem lehetett. Hát amint kiértünk Bécsbe kivel találkoztam? Tanítómesteremmel, gróf Pejacsevich Jánossal hozott össze a sors. Méghozzá, mint rivális trénerrel. Pejacsevich a díj favoritjának, a veretlen német kancának, Königin Olganak volt a trénere. A kancát Alafi Péter lovagolta, lovásza pedig az a Markovics József volt, aki az emlékezetes 56-os bécsi verseny után disszidált. A verseny előtti este mesterem meghívott vacsorázni. Mondom neki, hogy Imperiál egy nagyon jó ló. Erre válaszolja, hogy az õ kis kancája úgyis megveri. Erre én, de ez tud ám menni. Nem hitte el. Markovics, a lovász –  akivel hajdanán sokat jártunk együtt az éjszakába még Pesten –  is kigúnyolt. Akkoriban nyugaton el sem tudták képzelni, hogy Magyarországon ilyen jó lovat lehetett nevelni. Az is igaz, hogy a külföldi magyarok tudták, hogy a háború végén szinte az egész telivérállomány eltűnt, megsemmisült. Ezért fogadták kételkedve, amit mondtam a lovamról. Elérkezett a várva várt nap. Ezt, amíg élek, soha el nem felejtem. A tribünön a gróf meg én egymás mellett álltunk. Elindul az 1300 méteres verseny. Bécsben, az egyenes pályán van egy teknőszerű mélyedés, úgy 500 méterrel a cél elõtt. Az utasításom az volt, hogy amint felért a teknőből, akkor indítson a lóval. A hangosbemondó egyfolytában Königin Olga nevét ismételgette. Azután, amint kellett, Imperiál megindult. Búcsút intett a szép kis kancának és 4-5 hosszal elsõnek galoppozott át a célon. Drámai csend volt a nézőtéren, majd hatalmas ünneplés következett. Tanítómesterem úgy elképedt, hogy köszönés nélkül elrohant. Legközelebb egy évre rá, Baden-Badenben találkoztunk újra.

— Milyen érzés volt hallani az ünneplő tömeget?
— Csodálatos! Boldog voltam, hogy ilyen lovam van. Otthon is nagy ünneplés várt bennünket.

— A kétéveskori mérleg: hatszor indult, hatszor győzött. Ilyen teljesítményre senkinek sem lehetett panasza. Hogyan telt a ló megérdemelt téli pihenője?
— Az akkori vezetők azt mondták, hogy Imperiálnak mindenből a legjobbat kell adni. Például kivették két boksz közül a falat, hogy így megnagyobbítsák a helyét. Ezt látva a fejemet fogtam, hiszen így nagyobb lehetõsége van a lónak olyan dolgokat csinálni a bokszban, amitől megsérülhet. Ez abszurdum! – mondtam, mire a közfalat visszaépítették. Azután azt találták ki a “szakemberek”, hogy a lovat nem szabad télen leállítani. A víztorony mellett akartak kialakítani neki egy külön pályát, ami faforgáccsal lett volna felszórva, hogy a ló télen is tudjon galoppot menni. Én azt mondtam erre, hogy a háború előtt a tanítómesterem ilyet nem csinált, pedig lett volna rá módja. Ugyanakkor a szomszéd telepen Jeszenszky próbálkozott ilyesmivel, egész télen dolgozott a lovaival, azt hitték, hogy előnyben lesznek a többiekkel szemben, de sehol sem voltak. Mi meg csak trappoltunk, igaz három, három és fél órákat. Az első versenynap előtt három héttel kezdtünk csak sebes munkát menni a lovakkal. Ezt elmondtam a vezetőknek. Sőt azt is mondtam, Imperiál ugyanúgy fogja végezni a munkáját, mint a többi ló. Nem lesz semmiféle kivételezés. A telivérek nálunk mindig többet futnak, mint nyugaton, ezért minden szezon végén pihenőt kell nekik adni. Erre főleg az idegeiknek van szüksége. Tudomásul vették. Azután tavasszal, amikor az idő engedte, elkezdtük a munkát.

— Mennyit nőtt a ló? A Mester milyen természetűnek ismerte meg Imperiált?
— Imperiál csikó korától négyéves koráig mindössze három centimétert nőtt. Én mint tréner elmondhatom, hogy ideális versenyló volt. Azt mondhatják, elfogult vagyok, de szerintem a jó ló intelligens is. Ideális versenyló volt. Tehát jó idegzetű, jól evő, jól ivó, jól utazó. A jó lónak nincs semmiféle heppje, különcködése. Imi ideges ló volt, kemény lovas kellett hozzá. Anyját versenylóként nem ismerhettük. Imperiál csak annyit ment mindig, amennyit kértek tőle. Amíg a kezem alatt volt egyszer sem hagyta ott a zabját. Semmi rosszat sem mondahatok róla . Vannak olyan lovak, amelyek erős munka után nem esznek olyan jól, de rá ez sem volt jellemző. A versenyek fáradalmait 2-3 nap alatt kipihente. Szeretett feküdni. Nagyon intelligens versenyló volt.

— A hároméves Imperiál hol futott először?
— A Trial Stakesben, – az osztrák Nemzeti díjban – akarták indítani. A vezetőség úgy döntött, hogy Pesten kapjon egy nyilvános galoppot. Ez azt jelentette, hogy versenynapon, két futam közt, két lóval végzett egy 1600 méteres munkát. Ikka volt az egyik, a másik pedig Hafiz. Szegény Hafiz, amikor meglátta a sárgát már kezdett izzadni, mert tudta, hogy itt menni kell. Négy-öt hosszal megverte őket. Ez kevés –  mondták az öreg szakemberek. Török Imre a szokott peszszimizmusával azt mondta: “ezzel még placcon sem leszünk”! Imperiál okos ló volt, tudta hogy ez a galopp nem verseny, bár közönség is volt, de a jártatóba nem kellett bemenni. Így mentünk ki Bécsbe. Még ma sem tudok napirendre térni afölött, hogy egy-két lovasszakember mennyire nem bízott a lóban. Akkor is és most is bánt a kishitűségük. Ismerték Imperiált, még sem hittek benne. Az osztrákoknak volt egy jó lovuk, Pick Bube. Imperiált ismerték, de nagyon bíztak a sajátjukban. Imperiál három hosszal nyert.

— Az osztrák Triple Crown első ága a Trial Stakes. Harmincöt éves volt. Ilyen fiatalon olyan lova volt, mely nagy versenyekben nem talált legyőzőre.  Sokat kellett Imperiál trenírozásán gondolkodni?
— Imperiál egy született jó ló volt. Kivételes képességű. Nem vitás, hogy ez öröklött képesség. Nála csak arra kellett vigyázni, hogy az ember nehogy valami baklövést csináljon. Minden jó lóval veleszületik a klasszis. Ezt kell kihozni a trénernek, de úgy, hogy ne sértse meg a lovat. Amikor egy nagy versenyben győz, akkor a maximumot hozza. Ezt a maximumot megtartani a művészet. Nincs olyan ló, amelyik egy-két kilót ne esne vissza, az természetes. Ha valahol hátul kullog, akkor az azt jelenti, hogy valahol a felkészülésbe hiba csúszott. Vagy túl sokat vagy túl keveset dolgozott. A lovon azt meglátni, hogy most van topon. Topon tartani, ez a művészet! Haza értünk Bécsből. Hol fusson a ló? Hát fusson a Millenniumi díjban.

— Kik voltak az ellenfelek?
— Többek közt Balmoral és Ibrahim. Németh Ferenc egész héten koplalt. Hesp doktor minden másnap kijött, vitte a mázsaházba lemérni, hogy mennyit fogyott. Az utolsó nap már nagyon szegény Ferinek nagyon elege volt. Fél kg túlsúlya volt. Összeült a nagy tanács. Tudvalevő, hogy jó lovaknál minden fél kiló számít. Dr. Hesp Edvin azt mondta, mit szólnak a minisztériumban, ha megverik a lovat. Más lovast kell felültetni   mondták a főnökök. Én azt mondtam, hogyha Imperiál ezzel a fél kiló túlsúllyal nem tudja megnyerni a versenyt, akkor kár kimenni Bécsbe a derbyre. De hát ezt nem lehet, mondták! Mi történik? Átlovasítás. Gelics Mihály lovagolta volna Ibrahimot. Őt áttették az Imperiálra, Ibrahimot pedig Krusnyicki Márton lovagolta. Erre Gelics elkezdett vitatkozni, hogy majd az Ibrahim megnyeri a versenyt, és most neki kell az Imperiált lovagolni   problémázott. Nagyon zabos voltam.

— Te ide figyelj! Így ülsz majd fel a lóra? – kérdeztem. Az Imperiálon már ültél, nem sokkal jobb ló? – kérdeztem Gelicset. Egyébként Ibrahimnak, Intermezzo II. fiának az volt balszerencséje, hogy egyidős volt Imperiállal, mert különben nagyon jó ló volt. Ibrahimot Szabó Lajos trenírozta, Gelics Misi volt az istállózsokéja. A Millenniumi díjban első volt Imperiál, második Balmoral, harmadik Ibrahim. Jöhetett az osztrák Derby!

— És győzött az osztrák Derbyben. Meg volt az osztrák “Hármas Korona” második ága is.
— Hat hosszal nyerte. Második Ibrahim, Pick Bube csak a negyedik lett. Nagy dolog volt ez a gyõzelem. A Kellér testvérek, Andor és Dezsõ sokat tettek a lóverseny népszerűsítéséért, mert propaganda nélkül akkor sem ment! Imperiál kabarétréfákban szerepelt. Oldalas cikkek jelentek meg a sajtóban. Magyarországon nem volt olyan felnőtt és gyermek, aki ne tudott volna Imperiálról. Meg volt beszélve, hogy a megérkezéskor a televízió várja a kocsit. Szerencsétlenségünkre útelterelés volt, ezért késtünk, nem tudták megvárni a lovat. Pár napig tartott még az ünneplés, majd két hét múlva jött a magyar Derby.

— A verseny után azonnal indultak haza? Látott másnap a lovon valami fáradtságot?
— Vasárnap volt a Derby, de Bécsből csak hétfőn indultunk haza. Azt lehet mondani, hogy Imperiál két-három nap alatt ki tudta pihenni a verseny és az utazás fáradalmait. Elég sokat feküdt, jól evett. Hamar tudta pótolni a fölemésztett energiát. Aztán a magyar Derby lefutása következett. Kijött Kádár János pártfőtitkár és Dobi István az Elnöki Tanács elnöke. A ló kihozta őket a pályára. Az egész világon úgy van, hogy az államfőket, a híres embereket egy-egy nagy képességű ló kihozza a pályára. Méltóan abszolválta ezt a nagy ünneplést a ló. Akkor 15 ezer ember volt kint. 12 hossszal nyerte a Derbyt. Egetverő nagy ünneplés volt. Utána Horthy Miklós egykori szobájában, fehér asztal mellett beszélgethettünk az Elnökkel, meg Kádár Jánossal.

— Állítólag Hesp doktor alig tudott a célbírói toronyból a mázsaházig eljutni, akkora tömeg volt. Majdnem botrány lett, mert akkoriban az “all right” jelzésû piros korongot minden futam után felhúzták, és mivel késlekedtek, azt hitte a közönség, hogy óvás lesz, pedig csak a nagy tömeg akadályozta a versenytitkárt.
— Ez a győzelem számomra felejthetetlen. Ilyen csak egyszer van az ember életében. Sok idő telt el azóta, nyertem egy-két Derbyt is, de ehhez fogható ünneplést nem éltem át. Az volt az első magyar Derby győzelmem. Tizenhat magyar Derbyt nyertem, de olyan ováció soha sem volt, mint Imperiál győzelmekor.

— Imperiál nemzeti üggyé vált. Nagy felelősség egy ilyen lóval dolgozni?
— Természetes, hogy akkor ezt a felelősséget nem éreztem. El sem tudtam képzelni, hogy ne győzzön. Következő versenye a Kincsem díj volt, amit szintén megnyert, de még a Kincsem díj előtt elmentünk az NDK-ba. Egy nagy versenyt írtak ki az Államtanács Elnökének tiszteletére. Sok külföldi lovat hívtak meg. Hoppegartenben volt a verseny. Ott Gelics lovagolta. Harmincezer néző előtt a 2400 méteres versenyben Imperiál a mezőny közepén helyezkedett. A német zsokék úgy ragadtak rá, mint a mézre a darazsak. Az egyik közülük megfogta a nyeregtakaróját és úgy húzta vissza, de nem sok sikerrel, mert Imperiál elhúzta volna még a tribünt is, olyan erõs volt. Beérkeztek a célegyenesbe. Kétszáz méterrel a cél előtt Imperiál négy-öt hosszal vezetett az NDK-sok lova előtt. Egyszer csak Gelics leült a nyeregben! A mi kis delegációnk áll a tribünön. Váradi Jenő, Hajnal Károly az igazgató, a minisztériumból egy ember és én. Állunk és nézzük, hogy Gelics Miska csak ül a nyeregben. Harmincezer ember kezdett el torkaszakadtából kiabálni, biztatni a lovukat. Gelics meg sem mozdul. Mi sápadunk, majdnem lefordulunk a tribünről. Mi van evvel az emberrel?! Úr isten! Mindannyiunkról már csurog a víz. Miért nem lovagol ez az ember? A német ló jön és jön, harmincezer ember drukkol neki. Gelics meg csak ül és ül. Az előnye meg egyre csökken! De még így is sikerült nyakhosszal hazaérnie. Leszaladok a tribünről, káromkodva rohanok felé. Mi volt Veled?   kérdeztem. Ránéztem Gelicsre. Szinte nem volt magánál. Kapott az izgalomtól egy ideggörcsöt. Nem tudott megmozdulni a nyeregeben. Imperiál olyan ló volt, hogy a nyakán nyomni kellett, abból tudta, hogy menni kell. Ha ezt nem érezte akkor lassított. Életem legborzalmasabb emléke ez a német verseny. Majdnem szívinfarktust kaptunk. Lépésről lépésre közelítette meg Imperiált a rivális ló, a tömeg meg csak bíztatta. Mert ha egy ló kikap küzdelem után, az rendben van. De ez!? Eddig még Imperiál veretlen volt. Jó kis ló volt az a német ló, de Imperiálhoz nem ért fel.

— Hajnal Károly igazgató mit szólt?
— Nem tudott megszólalni. Mindenki sápadt volt, csak hápogtunk. Borzalmas volt azt átélni, hogy csak egyet kellene neki mozdulni a nyeregben és újra megindulna a ló. Az volt a szerencse, hogy négy hosszal elment, így a célig nem tudták már utolérni. Amikor haza jöttünk és elmondtuk egy-két idősebb zsokénak, többek közt Gutainak, Ők azt mondták, hogy volt olyan lovas régen is, aki merevgörcsöt kapott. A Kincsem díj után határozták el a vezetõk a baden-badeni utat. Utoljára a háború előtt futott ott magyar ló. Először a hároméveseknek kiírt Fürstenberg Rennenben indult Imperiál. Német Derby nyerő is futott ebben a versenyben. Nyolc vagy kilenc ló indult. Figyelmeztettek bennünket, hogy a korlát mellett nagyon puha a talaj, mert feltöltötték a pályát. Imperiálnak négyes startszáma volt. Start után beszorították, Imperiál végig ezen a fogós pályán ment. Gyengén futott. Nagyon el voltunk keseredve. Otthonról üzenték, hogy azonnal induljunk haza. Ezt a nagy szégyent! Csak mondta a magáét a Földművelésügyi Minisztérium embere. Hajnal igazgató a melléhez szorította a telefont és engem kérdezett. Mester mit csináljunk? Én azt válaszoltam, hogy a ló sokkal jobb, és nem fogadom el a futását. Maradunk válaszolta Hajnal a telefonba és letette.

— Nem gondoltak óvásra?
— Egy bizonyos fokig a lovas hibája is volt, hagyta magát beszorítani, pedig tudtuk, hogy ott nem jó a pálya. Rá egy hétre következett a Grosser Preis von Baden-Baden. Jöttek francia, angol, olasz lovak. Talán jó is volt hogy, Imperiál rosszul futott, így nem figyeltek rá. Mercurius volt a németek legjobb öreg lova. Espresso az angolok legjobbja, az olaszokat egy Ribot ivadék képviselte. Eljött a verseny. Nagy parádé, nagy felhajtás. Baden-Badenben a német felső tízezer krémje jelent meg. Megtörtént a start. Imperiál a negyedik helyen volt. Látszott, hogy erőből, gyönyörűen galoppozott. Az volt utasítás, hogy az egyenesben, kétszáz méter után indítsa a lovat. Gelics befordult az egyenesbe és élreállt. Minek állsz élre ilyen korán!? Nem ez volt az utasítás! A cél elõtt kétszáz méterrel megjelenik Espresso, és nagy küzdelem után nyakhosszal nyert. Egy kis szerencsével meg lehetett volna csípni a versenyt.

— Akkor ez a második hely némi elégtétel volt az előzõ vereségét?
— Igen. Persze a németek is csodálkoztak. Ez a vereség nem is volt vereség. Anglia legjobb lova mögött másodiknak lenni, egy ilyen versenyben. Ez nagy siker volt. Ennek a második helynek köszönhettük a meghívást a Washington D.C-re. Helyre kellett hozni azt a hatodik helyet. Nekünk volt igazunk. Jól döntöttünk, hogy maradtunk.

— Nyilván a versenyek után Geliccsel megbeszélte a versenyt. Mivel magyarázta, hogy csak részben tartotta be az idomári utasítást?
— Gelics eléggé izgulós típus volt. Itt az ellenfelek világsztár zsokék voltak, akik kétnaponta lovagolnak ilyen rangos versenyben. A magyar lovasok ezekhez képest kevés rutinnal rendelkeztek.

— Több mint húsz év távlatából fölmerülhet a kérdés, mivel Imperiál itthon és Ausztriában nyert klasszikus versenyt, vajon az akkori vezetés miért nem célozta meg az osztrák Triple Crown-t. Az osztrák Nemzeti díjat és a Derbyt megnyerte, már csak a St.Leger hiányzott, amit biztos megnyert volna. A magyar hármas koronát éppen azért nem nyerhette meg, mert az osztrák Nemzetiben futott. A magyar lóversenyzés történetében mindössze két lónak sikerült ez. Vajon Imperiált miért nem indították az osztrák St.Leger-ben?
— Amikor haza értünk, már sűrű program várt bennünket. Két lehetőség között kellett választani. Vagy az Osztrák St. Leger-ben vagy a Szocialista Országok Kupájában futhatott volna Imperiál. Az akkori vezetés azért döntött a Kupa mellett, mert az rangosabb volt mint az osztrák St.Leger, hiszen a pesti meetingen a szocialista országok legjobb három- és négyéves lovait kellett legyőznie. Egyébként ezek a versenyek olyan közel voltak egymáshoz, hogy felelőséggel, nem lehetett volna indítani a lovat. Egyébként is, hároméves korában Imperiál sokat futott és csak a keménységének köszönhette, hogy bírta a megterhelést.

— A Kupát megnyerte Imperiál. Egy szemtanú elmondása szerint, Imperiál hatalmas galoppjai a zuhogó esőben olyannak tűntek, mint egy hattyú szárnycsapásai.
— A magyar St.Leger-t szintén megnyerte. A baden-badeni Nagydíjban futott formája alapján hívták meg a Washington D.C-re. Az Egyesült Államok egyik legrangosabb versenyét a kormányzati negyed pályáján futják. Budapestről kocsival mentünk Frankfurtba, ott egy gépalkatrészeket szállító KLM géppel előbb Amszterdamba, onnan New Yorkba repültünk. Velünk együtt utazott, szintén erre a versenyre az oroszok két lova, Ivory Tower – a versenyekben Liván néven futott – és Brjanszk. New York-ban fertőtlenítették a lovakat. Utána megvizsgálták őket. Innen egy kiszuperált repülőgépen a három lovat, engemet és egy oroszt Baltimorba szállítottak, ahonnan az utolsó  kb. harminc kilométeres utat kocsival tettük meg. Amikor a pályán a bokszokba vezettük a lovakat, Ivory Tower a boksza előtt, a közlekedőfolyosón összeesett, mert olyan fáradt volt. Egy serkentő injekcióval tudták lábra állítani szegényt. Ez a két orosz ló Moszkvából lószállító autóval érkezett Frankfurtba. Napok óta nem tudtak pihenni. Szerencsénkre a versenyig öt nap volt, így a lovak tudtak pihenni és némiképp akklimatizálódni az ottani éghajlathoz. Elérkezett a verseny. Tíz ló állt starthoz. Imperiál három lovat tudott leverni. Az első Mongo, a második Kelso lett. Mindkettő amerikai ló volt. Nircos-nak hívták a harmadik helyezettet.

— Mi volt a washingtoni útban a legemlékezetesebb?
— Ha mindent fel akarnék sorolni, akkor egy könyv telne meg vele. Ami számomra érdekes volt, hogy az amerikaiak csak a trénerrel tárgyaltak. Mi itthon már régen elszoktunk attól, hogy egy lóval kapcsolatban mi döntünk, ezért volt érdekes, hogy mindenhova engem hívtak és mindent velem tárgyaltak meg. Hesp doktor volt a tolmács.

— Imperiál a Washington D.C-ben hátul végzett. Mit jelentett tulajdonképpen ez az amerikai meghívás?
— Abban a versenyben a világ akkori legjobb telivérei indultak. Ezekkel együtt futni kitüntetés volt, mögöttük végezni nem jelentett vereséget. Imperiál világviszonylatban is ismert lóvá vált.

– A Mester életében új korszak kezdődött, az Imperiál utáni korszak. Imperiált ménesbe vitték. Milyen érzés volt reggel látni az istállóban az üres bokszot?
– Nem akarok nagy szavakat használni, de nagyon nehéz volt azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy “ő” nincs. Három évig minden reggel nála kezdtem. Mai napig eszembe jut ez, fõleg reggelente, amikor a lovaimnak ellenőrzöm a lábát.

– Már előzőleg beszéltünk arról, hogy Imperiál a természet csodája volt, és nagyon ritkán születik ilyen ló. Nem esett abba a hibába, hogy minden lóban egy újabb Imperiált keresett?
– Szerintem a trénernek minden olyan lóhoz, amely az idomításába kerül, úgy kell viszonyulnia, hogy az egy nagyon jó ló lesz. Akkor is tudtam, és ma már biztosan állíthatom, hogy olyan lovam azóta sem volt, mint õ, de a többire sem panaszkodhatom.

– Úgy érti ezt, hogy aki 17 Derbyt nyert, annak nem lehet oka panaszra?
– Annak ellenére, hogy még 1964-ben, Imperiál idején, istállóvezető váltás volt, az 1965-66-os évem nagyon is jól sikerült. Török Imre helyére egy fiatal ember, Fekete László lépett, aki nem kedvelt engem. Legalábbis én úgy éreztem. Szakmai körökben is éreztem azt, hogy most mutasd meg, mit tudsz! Mármint Imperiál után.

– A lóverseny világa mindennapos a küzdelem, folytonos a rivalizálás. A lovakkal együtt az emberek is versengenek. Körûlbelül úgy lehetne jellemezni a versenylovak világát, mintha állandóan olympia lenne. Mindig verseny van, feszített ideg állapotban él tréner, zsoké, lovász. Az akkori tréner gárdát hogyan tudná jellemezni? Akkoriban kik voltak a “nagymenők”.
– Azt nyugodtan elmondhatom, hogy akkoriban minden tréner szakmailag elismert, jó szakember volt. Ehhez nem fér kétség, de mint minden versenysportban, itt is nagy szerepe van a szerencsének. Rossz lóval nem lehet derbyt nyerni. A trénerek rangsora évenként változik. A mérce mindenütt a világon az, hogy ki nyer több klasszikus versenyt. Ki nyeri a Derbyt, a St.Leger-t, a Nemzeti díjat, majd hány kiemelt tenyészversenyt nyer egy-egy tréner. Ma már a megnyert pénz összege is dominál. Amikor a háború előtti tréner gárda nagy öregjei, Mravik Pál, Kertész Sándor, Gutai János, Szabó Lajos nyugdíjba mentek, a teljesítményeik alapján Horák, Mátyus, Keszthelyi és jómagam számítottunk a vezető trénereknek. Ezt erősítette az a szabály is, hogy akik klasszikus versenyt nyertek, azok ősszel a csikószemlén az új csikók közül elsőnek választhattak.

– Lehet úgy fogalmazni, hogy akkor indul el valakivel a kocsi, ha jó ló kerül hozzá, és abból sérülés nélkül ki tudja hozni a képességet?
– Igen. Velem is valahogy így kezdődött 1956-ban Balkánnal, 1958-ban Bakonnyal és 1959-ben Direktorral voltam eredményes. Szerencsém volt, hogy hozzám kerültek, mert rajtuk keresztül igazolhattam a hozzáértésemet. Már régebben beszéltünk róla, hogy a tréner legfontosabb mércéje, hogy a lovat úgy trenírozza, hogy az ne sérüljön meg. Jó lóval könnyen lehet nyerni! A müvészet az odakészítés, és hogy éveken keresztül egy lovat versenyeztetni tud, méghozzá úgy, hogy az mindig hozza a formáját. A tréner munkájára a zsoké teheti fel a koronát. Ha a zsoké hibát követ el, romba dőlhet több év munkája. Erre klasszikus példa Direktor esete, mellyel Hármas Koronát nyerhettem volna, ha a zsoké a Derbyben nem lovagolja el. Egy-egy eredményes ló csapatmunka eredménye, de mindez kevés, ha a szerencse nem szegődik az istálló mellé.

– A szakmai rivalizálás a lóversenyzés egyik motorja?
– Lehet így is fogalmazni. A lóverseny világában ezt természetesnek tartom. Régebben már beszéltünk arról, hogy egy istállóvezetőhöz több tréner tartozott. Nos, akkor úgy éreztem, hogy Fekete László az én érdekeimet elhanyagolta, sőt igyekezett a kevésbé tetszetősöket, kicsiket, szóval a küllemre gyengébbeket nekem adni. Ebből is látszik, hogy milyen “szakember” volt. 1964 őszén jött hozzám két kis “macska”, az osztályozása szerint kûllemre gyenge kancák, amiket Õ szemelt ki nekem. Az egyik Librettó (ap.Imi), a másik Balaklava (ap.Nostradamus) névre hallgatott. Librettót keresni kellett a bokszban, olyan kicsi volt. Alig érte föl az etetőt! Amikor 1965 kora tavaszán elkezdtük a sebesmunkát, Librettóról kiderült, hogy nagyon tud menni. Megnyerte a Kétéves Kancák Nagydíját, majd a Kétévesek Nagydíját. Még kétévesen a Szocialista Országok Meetingjén Varsóban kétszer futott és győzött. Második győzelmét a Béke díjban szerezte. Kétéves karrierjét az Austria Preis megnyerésével koronázta meg, amikor Tandari János lovagolta. Tandari később minden idők legjobb skandináv lovasává lett, még Klimscha Albertet is túlszárnyalta. Librettó háromévesen Nemzeti díjat, Szabadság díjat, sőt még négy és ötévesen is szép díjakat nyert nekem. Igazi mérföldes ló volt. 1965-ben Zárával (ap.Zoagli) Munka Ünnepe díjat, Regénnyel (ap. Garnir) Derbyt nyertem.

– 1964-ben, majd 1965-ben sok orosz ló szerepelt sikeresen. Agregát, Element, Garnir, Gabardin csikói sorra nyerték a tenyészversenyeket. Regény anyját, Rékát Magyarországról ellopott telivérekből nevelték. Nagyszülei mindkét oldalról magyarok voltak. Agregát ex Arado nálunk született, apja Artist’s Proof anyja Abeba. Szinte minden Szovjetúnióból vásárolt lónak felmenői közt találunk a háború idején “importált” magyar lovakat. Hogyan fogadta ezeket a lovakat a szakma?
– Akkor ezekről mi keveset tudtunk és nem is volt szabad róluk beszélni.

– Imperiál a tenyésztésben is jól bevált és emlékezetest  alkotott. Melyik az első kiemelkedő csikója, ami a Mesterhez került?
– Immer és Irokéz. 1970 őszén kerültek az istállóhoz. Irokéz mind a két szülője az én tréningemben állt, hiszen az előbb említett Regény volt az anyja. 1971-ben Kétévesek Nagydíját nyertem vele.

– 1967-ben egyetlen kiemelt versenyben volt első Aperianov ló, Librettó a Budapesti díjban. 1968-70-ig egyetlen ilyen versenyben sem ért el sikert az istálló. Majd 1971-ben Irokézzel megnyerte az említett díjat. Mi volt ennek a több mint három éves kihagyásnak az oka?
– Mint már említettem, az akkor lóversenyzésben istállócsoportok voltak. Én úgymond “bábolnás” voltam. Ezekben az években a Szenttamási Ménes lovai voltak a legjobbak. Az õ trénerei nyerték a legnagyobb versenyeket. Még egy ilyen szenttamási korszak volt, amikor Rustan csikói szinte mindent megnyertek. A másik ok az, hogy Fekete Attila istállóvezető nem kedvelt. Hát ilyen a lóverseny! Még annyit az istállóvezetőkről, hogy Fekete Attila után Hecker Valter következett. 1966-1971-ig Õ volt az istállóvezetőm, aki rendes, jó főnök volt. Osztályozta a csikókat, és igyekezett igazságosan elosztani azokat, úgy, hogy mindenkihez kerüljön jó képességű csikó. Még annyit hozzáfűznék, ahhoz az időszakhoz, amit kiemelt, hogy tenyészversenyt nem sikerült nyernem, de hendikep versenyeket szép számmal nyertem. Az is igaz, hogy mindenütt a világon ezeknek a versenyeknek az értéke a legkevesebb.

– Térjünk vissza a hetvenes évek elejére. Hogyan kapta Immert? Nem nagyon futott kétévesen. El volt “rakva”?
– Úgy is lehet mondani. Immer késői csikó volt. Nem erőltettem, mert – véleményem szerint – Immer volt Imperiál legjobb magyar csikója. Irokéz és Immer egyidősek voltak, de Irokéz, korai volt. Immer kétévesen egy 1300 méteres versenyben, a Somogysárdi díjban győzött. Az is érdekes, ahogy hozzám került. Azon a csikószemlén Mátyus, Keszthelyi, Mészáros választhattak. Horák azért választhatott, mert elvitték tõle Dankó Pistát, amit az olympia bajnok Balczónak adtak. Erre én is fölálltam, és kértem hogy választhassak, mert tõlem meg a három legjobb lovat vitték el Svájcba. Ipamuram-at, Ignotus-t, és Salamon-t. Így választottam Immert, amit már előzőleg fölvezettek, de senkinek sem kellett. Nem volt egy szép küllemű csikó. Az ilyenre mondják, hogy széle-hossza egy. Egy tömzsi kis jószág volt, de úgy mindene megvolt.

– Manapság csak nagyon kevés tréner van abban a helyzetben, hogy felvezetnek neki egy állományt. Még kevesebb az olyan, aki maga is választhat. A Mester mi alapján választott azokban a régi szép idõkben?
– Első a származás, utána jön a küllem. Az ember spekulált, hogy melyik szülőjére hasonlít. Amikor Immert választottam, akkor fölvezettek egy Iszkariot nevû, szintén Imperiál apaságú csikót. A ménesiek javasolták, hogy azt válasszam. Tiszta “kiköpött” apja volt. Sárga, négy lábára kesely, orrán hóka. Már évekkel előtte került hozzám egy Imperiál hasonmás, kis tehetségű ló lett belűle. Ellenben Immer a nagyapjára, Imire emlékeztetett színével, formájával. Ma már biztosan állíthatjuk, hogy Imperiál legjobb csikói mind pejek voltak. A fiai közül egy sárga sem lett klasszis. Leányai közül két sárga, Mikrofilm és Sárga Rózsa vált nagy versenyzővé. Több kiemelkedő sárga színű csikójáról én nem tudok.

– Mi befolyásolta még a választások alkalmával?
– A származás és a küllem mellett még olyan szubjektív szempontok, amiket nem is tudok megmagyarázni. Talán sejtelmek? Immer mellett is egy ilyen megérzés döntött. Immer anyja, Margaréta eredményes családból származott, de volt Immernek egy nővére, amely nem volt valami jó ló, valószínű ezért nem választották a többiek. Úgy látszik, hogy jó méntől, pl. Imperiáltól kimagasló csikókat ellet, mert Immer utáni csikója, Mákvirág, évjáratának legjobb kancája lett. Egyébként ezeket a választásokat nem szabad lila ködbe burkolni, mert szinte mindenkivel megtörtént az, hogy hatalmasat tévedett. Velem is sokszor, pedig mindig az előbb említett szempontok alapján választottam.

– Ezt nevezik a lóversenyzés világában a dicsősséges bizonytalanságnak. Fortuna istennő játszik az emberekkel. A Lóversenytéren és az Ügetõ pályán akkoriban ért véget a “hajnal korszak”. 1971-tõl már Dr.Fehér Dezsõ lett az igazgató. Hogyan emlékszik erre, és milyen változásokat lehetett érezni az istállók körûl?
– Egészen új stílus következett. Fehér doktor személyében egy szakmabeli kerûlt a vállalat élére. Közel húsz évig volt a pálya állatorvosa, minden trénert, lovászt ismert. Tudta, melyik istállónál hogyan tartják a lovakat, milyen a fegyelem stb. Õ nem csak a verseny nyerések alapján ítélte meg a trénereket, hanem az istállóvezetésen keresztül is. A trénerek rangsora ugyan nem változott, de megítélésük árnyaltabb lett. Az õ kiemelt trénere Mátyus György volt. A második kedvence állítólag én voltam. Fehér doktor, mivel ismerte a háború elõtti versenyzés történetét, tudta, hogy Mátyus Szigeti nevelése, Aperianov gróf Pejacseviché, Horák ifjabb Gombolaié stb. Szóval ismerte ezeket a háború előtti nagy trénereket és garanciát látott bennük arra nézve, hogy a nevelésük, vagyis mi is jók lehetünk. A csikóelosztásoknál ezután némi irányítottságot lehetett tapasztalni, ami abból állt, hogy a nagyreményű csikókat a bizonyítottan eredményes trénerekhez irányították. Ezek az elirányítások néha visszafelé sültek el, mert a reményteljes csikókból egykettő bűn rossz ló lett, a gyengék pedig kiemelkedő eredményt értek el. Ez is bizonyítja, hogy a lóverseny leginkább egy lutri játékra hasonlít.

– Immer milyen ló volt?
– Igazi versenyló volt. Természetét tekintve tiszta apja. Jó versenyző, jó utazó. Mindegy volt neki, hogy Varsóban vagy Drezdában versenyez. Mindig mindenütt tudása legjavát adta. Ami nála veszélyes volt, az a trenírozása. Nem nagytestű, de mégis nehéz testű ló volt. Mellső lábai gyengék, csak fáslizva versenyezhetett. Csak nagy kímélettel lehetett trenírozni. Háromévesen, 1972-ben Munka Ünnepe díjat, Millenniumi díjat, Derbyt, Kincsem díjat, St.Legert, Ménesek Nagydíját nyerte. Négyévesen ismét első a Munka Ünnepe és a Kincsem díjban. A másik Imperiál lóval, Irokézzel mellesleg az Alagi díjban értem el szép sikert. 1972-ben és 1973-ban ismét sikerült nagy versenyeket nyernem.

– Akkoriban hányadik Derby gyõzelménél tartott?
– Imperiállal kettőt, Regénnyel egyet, tehát Immerrel a negyedik Derbyt nyertem. Igazságtalan volnék, ha csak a Derby nyerőket említeném, mert nagyon szép versenyeket nyert Seebirk leánya, Málna is. Kétévesek Nagydíjában méneket vert, háromévesen Mákvirág mellett a legjobb kancák egyike volt, amit a Nemzeti díjban elért sikere is bizonyít. Ezekben az években Imperiál fiai és leányai uralták a legrangosabb versenyeket, volt olyan év, hogy húsz kiemelt tenyészversenyből 16-ot Imperiál-gyerekek nyertek.

– 1973-ban volt húsz éve, hogy tréner lett. Ez idő alatt mit tartott a legnagyobb változásnak?
– Egyrészt, hogy új igazgató került a vállalat élére, másrészt meg a lóállomány változását. Kezdetben minden trénernél az állomány nagy része félvér vagy ismeretlen származású volt. Aztán a szerencsének, meg némi tenyészló importnak köszönhetően egyre jobb képességű csikók kerültek tréningbe. Aztán az Imi-korszak következett, itt Imi csikóira gondolok. Aztán az Imperiál-csikók ideje, majd dr. Fehér Dezső importjai révén kiváló évescsikók kerültek tréningbe. 1974-ben került hozzám például Pioneer. Vele Alagi díjat, Bérczy Károly Emlékversenyt nyertem. Ebben az évben mázsálhattam vissza ötödik Derby nyerőmet, az Imperiál fiú Ijászt

– Imperiál fia, Immer sok sikert hozott az Aperianov istállónak. Szerencsés választással került Önhöz. Évjárat társa és féltestvére, Irokéz, csak másodhegedűs az istállóban, pedig 1971-ben a Kétévesek Nagydíját nyerte. A nagy képességű Irokéz háromévesen “csak” az Alagi díjat nyerheti. Sok problémát jelent egy évjáratban két kiváló ló?
– Immer és Irokéz esetében nem, mert mindkettőt Bábolna nevelte. Ha nem lett volna Immer, akkor Irokéz klasszikus versenyt is nyerhetett volna. Egyébként már kétévesen látszott, hogy Immer sokkal jobb ló, ezért Hecker Walter istállóvezetővel megbeszéltük, hogy Immert kíméljük, és csak háromévesen indítjuk tenyészversenyekben.

– Ma sokan azt mondják, hogy a szocializmusban nem volt igazi verseny, mert minden ló állami tulajdonban volt.
– A telivért a vére viszi a versenyben. A tréningben kihozzuk a lóból, ami benne van. Mindannyian állami alkalmazottak voltunk, mégis kemény konkurencia harc volt a gazdaságok, a ménesek, az istállók, a trénerek és a zsokék között. Mindenki győzni akart. A telivéreket és az embereket a természetük viszi a győzelem felé. A dicsőségért egyesek még nemtelen eszközökhöz is folyamodnak. Az áhított cél a győzelem! Aki azt állítja, hogy akkor nem volt verseny, az valótlanságot állít. A lókipróbálásban semmilyen hátsógondolat nem létezett. Egyébként is az embereket a hiúság és a győzni akarás is hajtotta.

– Visszatérve a tréner dilemmájára, mit tegyen, ha istállójában azonos évjáratban két, szinte azonos képességű, klasszis ló van? Két “párosra” gondolok. 1974-ben Pioneerre és Íjászra, 1977-ben Bilbaora és Masettára. Hogyan trenírozta a lovakat? Hogyan menedzselte õket?
– 1972-ben import lovak érkeztek. Fehér doktor javasolta, hogy válasszak egy hároméves sárgát, de nekem nem tetszett. Ugyanekkor volt egy yearling, szép küllemű, sötétpej csődör. Mondtam Hecker Valternek, hogy próbálja azt megszerezni. Sikerült. A lovat úgy hívták, hogy Pioneer. A sárga Pillárhoz került. Nyert egy-két kisebb versenyt, de a hozzáfűzött reményeket nem váltotta be.

– Milyen ló volt Pioneer?
– Jó fejű, intelligens, jó természetű. Már kétévesen látszott rajta, hogy hosszútávú ló lesz. 1973-ban 2-3 versenyt nyert. Volt az istállómban egy Imperiál-fiú, Íjász, amely szintén mutatkozott. Ősszel olyan stílusban nyert egy 1600 méteres versenyt, hogy többen mondták, hogy derby-ló lesz belőle. Kétévesen mindkettőről kiderült, hogy nagy képességű háromévesek lesznek. A két ló tréningjét külön választottam, és úgy indítottam versenyekben őket, hogy csak a Derbyben találkoztak. Pioneert az Alagi díjban indítottam, amit meg is nyert, Íjász a Millenniumiban indult, ahol 4. lett. Mindkét ló nevezve lett az Oszrák Derbyre. Sajnos rosszul szerepeltek.

– A háború előtt hogyan csinálta gróf Pejacsevich János? Hogyan menedzselt két azonos képességű lovat?
– Külön dolgoztak a lovak, és mindegyiknek külön vezető lova volt. Például Botondnak vásároltak egy Lehel nevű vezetőlovat, melyet mindig én lovagoltam munkában. Ő is igyekezett elkerülni a közös versenyeket. Egyedül a Derby az, ahol a tréner nem kockáztathat, együtt indíthat több jó lovat. Általában úgy csinálta, hogy az egyiket a Nemzetiben, a másikat az Alagi díjban, illetve a Millenniumiban indította. Ez így volt korrekt, főleg ha más-más volt a tulajdonos. De akkor is ezt tette, ha egy tulajdonosé volt két ló, mert nem volt cél az egyikkel megveretni a másikat. Természetesen akkor is a tulajdonos mondta ki az utolsó szót.

– Olyan próbálkozás nem volt a tulajdonosok részéről, hogy minél több pénzt összenyerjenek, akár úgy, hogy egyik lovukkal megveretik a másikat?
– El tudja képzelni egy Dreher Jenőröl, hogy ezt teszi?

– Nem.
– Íjász nem volt egy munka ló, nem adott ki mindent a tudásából. Tréningben mindig úgy látszott, hogy Pioneer jobb. Következett a Magyar Derby. Mivel az Osztrák Derbyben Íjász előbb végzett, mint Pioneer, az istálló lovasom Hertelendy, Íjászt választotta, Pioneert pedig Alafi lovagolta. Ellenben az utolsó munkáknál, Hertelendy Gábor módosított – mivel Pioneer munkában mindig jobb volt Íjásznál -, Pioneert akarta lovagolni. Így lett. Három esélyes ló volt. Az enyémeken kívül a Kancadíj nyerő Tibát várták a szakemberek az első helyre. Én nem láttam a Kancadíjat, mert Bécsben voltam, ezért úgy spekuláltam, hogy kanca az kanca, a mének erősebbek. A derbyben három lovam futott, egyik volt a pacemaker. A taktika az volt, hogy Íjászt és Pioneert bevezeti az egyenesbe, majd 200 méter után Pioneer megindul. Íjász kívül futott, őneki a végspeedje volt jobb. Hertelendy nem tartotta be az utasítást, mert már a kanyarban ő vezette be a mezőnyt, a 3200 startnál már Tiba vezetett, de nem bírta a végén és a kívül jövõ Íjász biztosan győzött. Közben az elfáradó kancát Pioneer megelőzte.

– Lehetett volna első Pioneer?
– Igen. Ha a zsoké betartja az utasítást.

– A lovashibának mi lett a következménye?
– Természetesen minden importőr drukkol az általa behozott lónak. Szerencsével meg lehetett volna nyerni Pioneernek. Később bebizonyosodott, hogy Íjász 2-3 kilóval mindig jobb volt. Még azt kell tudni, hogy mint már említettem, Íjász munkában nem adta ki a tudását. Én szeretem az ilyen lovat, mert ezt nem lehet tönkretenni. Mindig annyit megy, amennyi jól esik. Az ilyen  ló az, amelyik, ha a versenyen meglátja a sok embert a jártató kerül, hallja a mikrofont, meglátja a startgépet, “felhúzza” magát. Pattanásig feszülnek az idegei, és ez megnöveli a teljesítményét. Figyeljen meg egy atlétát, a feszültséget úgy vezeti le, hogy ötször megigazítja a nadrágját, háromszor ellenőrzi a cipőfűzőjét, stb. Az emberben, lóban ugyanaz az izgalom van. Íjász is ilyen ló volt, hogy jóval megnövelte a versenyláz a teljesítményét. Persze van ellenkező természetű ló is, de azok közül egy sem lesz klasszis.

– Hogyan folytatódott a párharc?
– A St. Legerben ismét találkozott a két ló, ahol Íjász nyert, egyértelműen bebizonyította, hogy jobb ló. Ez tény volt.

– Mi volt a helyzet Bilbao és Masetta esetében?
– Masettát már a ménesben kinéztem magamnak. Sajnos nem hozzám került, hanem Mátyus Györgyhöz. Én is kaptam egy Seebirk csikót, melynek testvére Mátyus istállójában előző évben szépen mutatkozott. Megkörnyékeztem Mátyust, és fölajánlottam neki, hogy cseréljük el a két Seebirk csikót. Így is tettünk. 1977 tavaszán egy cikkben az mondtam, hogy Masettát későinek tartom, legjobb formáját nagy valószínűséggel ősszel futja, és közel azonos képességű lesz Bilbaoval.

Bilbao Dara Józsefnél volt mint kétéves. Nyugdíjba ment, de előtte kérte, hogy Bilbaot helyezzék hozzám. Közben Mátyus is azt hitte, hogy hozzákerül a ló. Csalódott, ezért Õ is nyugdíjba ment. Darával megállapodtunk, hogy minden tiszteletdíjat neki adok. A nagy versenyekre mindig kijött, fényképezésnél együtt álltunk a ló mellett. Hálával gondolok Dara Józsefre, aki megtisztelt engem, hogy hozzám küldte Bilbaot. Hármas Koronát nyertem vele, amely csak nagyon kevés telivérnek sikerült.

– Ez Bilbao előtt 1936-ban egyedül Try Well-nek sikerült. A Triple Crown nyerőjének három klasszikus versenyben kell diadalmaskodnia: Nemzeti Díj (1600m), Derby (2400m) és a St.Leger (2800m). Természetesen több Triple Crown-nyerő lenne a magyar versenysport történetében, ha a monarchia idején lett volna Magyar Derby, ugyanis akkoriban a monarchia derbyjét Bécsben, a St.Legert pedig Budapesten futották, ezért sem az osztrákoknál, sem nálunk nem volt 1920 előtt Hármas Korona nyerő. Osztrák-Magyar Monarchia voltunk, de a versenyüzemek függetlenek voltak egymástól. Kincsem ezért nem viselheti a hármas koronát, bár mindhárom klasszikus versenyt megnyerte.
– Ezen a három versenyen kívül Bilbao még első volt az Alagi díjban, négyévesen a Kincsem díjat és Munka Ünnepe díjat is nyert.

– Melyik volt jobb ló? Bilbao vagy Masetta?
– Az Őszi díjban Masetta megverte Bilbaot. Masetta 55 kg-ot, Bilbao 60 kg-ot vitt. A közönség fujolt. Úgy gondolták, hogy Bilbaot “meghúzta” a lovasa. Az Őszi díj előtt istállóvezető váltás volt. Hecker Walter helyére Gaál Szabolcs került. Az Őszi díj lefutása után Masettát elvették tőlem és Farkas Tibornak adták. Rangos nemzetközi versenyt rendeztek Drezdában. Flandorfer Tamás versenytitkár hivatalosan jelezte, hogy nem veszünk részt rajta. Ez nem tetszett a németeknek, ezért a minisztériumon keresztül kikényszerítették a részvételünket. A versenyt Bilbao nyerte. Masetta szállítás közben megsérült.

– Miért vitték el a lovat? Mindkét ló a Bábolnáé volt. Bilbaot Kerteskőn, Masettát Kisbéren nevelték.
– Gaál Szabolcs úgy vélte, hogy én inkorrekt módon menedzseltem Masettát, hiszen mindig Bilbao nyert. Én arra hivatkoztam, hogy Masetta késői, de nem fogadta el az érveimet és áthelyezte Farkas Tiborhoz a lovat.

– Milyen érzés, ha elvisznek egy lovat az istállóból? Ez nem vet jó fényt a trénerre.
– Rossz érzés. Azt nagyképűség nélkül elmondhatom, hogy amelyik lovat tőlem elvittek, az a másik istállónál sem lett jobb, ugyanakkor, ha hozzám került más tréningjéből ló, azok általában jobbak lettek. A nagy méneseknek, például Bábolnának mindegy volt, hogy melyik lova nyeri a derbyt, de a trénereknek, a lovasoknak nem volt mindegy.

– Sok dilemmát okoz, ha egy istállónak két azonos évjáratú klasszis jut?
– A jó tréner a háború előtt is és a háború után is korrekt módon el tudta intézni ezt a “problémát”. Szerintem inkább áldás, ha több jó ló van egy lotban.

– Imperiál a ménesben sok jó csikót nemzett. Szinte minden trénerhez került klasszis csikó. A nem Imperiál apaságúak közül melyiket emelné ki?
– Rengeteg jó, más apaságú lovam is volt, mint például Gázsi. E szép sárgát a Szovjetunióból hozták. Apja az angol Athen’s Wood, nagyszerű örökítő, anyja Gasetka, amely családját a húszas években Ausztriából importálták a szovjet tenyésztők. Gázsi csikóként a Kétévesek Nagydíját nyerte. 1979-ben, háromévesen Nemzeti díjat, Alagi díjat, Derbyt, Kincsem díjat nyert. 1979. évben  a meeting Berlinben volt. A reggeli munkáknál Naszibov a szovjet sztárzsoké és tréner nézegette Gázsit, tetszett neki. Sajnos Gázsi lesérül, így Hoppegartenben már nem is állhatott starthoz.

– Mi a közös az Imperiál-fiúk és Gázsi sorsában?
– A magyar tenyésztés szégyene, hogy Imperiál fiait kellően nem próbálták ki. Immer, Bilbao, Íjász szinte próbálatlanul, néha méltatlan körülmények között pusztultak el. Bábolna nagy szégyene ez. Gázsit pedig, amelynek apja ereje teljében volt, és rengeteg ménivadéka lett beállítva, kipróbálatlanul bérbeadták a Szovjetunióba. Lettországba került, és amikor vissza kellett volna adniok, a ló helyet már csak az elpusztulásának a híre jött.

– A rossznyelvek szerint elpusztították, csakhogy ne kelljen visszaadni. Igaz lehet ez?
– El tudom képzelni. Nem akarták az oroszok, hogy nálunk tenyésztésbe kerüljön. De miért adtuk kipróbálatlanul bérbe? Ezt mondja meg valaki nekem? A mai napig felmegy a vérem, amikor ezekre az esetekre gondolok. És ha nem kerül hozzánk Rustan, akkor egyetlen fia sem vitte volna tovább ezt a méntörzset. Nem tudom ésszel felfogni, hogyan tehették ezt a vezetők, amikor külföldön a mai napig megbecsülik Imperiál vérét.

– Emberi gyarlóság, hozzá nem értés? Mi lehetett az oka?
– Biztos, hogy nem a lovak voltak a hibásak.

– Hallottam egy történetet. Amikor a külföldi tulajdonban lévő Imperiál-mént, Rustant felállították Szenttamáson és 1981-ben a klasszikus versenyekben taroltak a hároméves Rustan ivadékok, Mende (Káposztásmegyeri díj, Kancadíj), Talár (Millenniumi díj), Turbó (Nemzeti díj, Alagi díj, HUN Derby, AUT Derby, AUT St.Leger), Arszlán (Kincsem díj), sőt a Nemzeti díjban és a Derbyben három Rustan-csikó végzett elöl! Így mutatkozott be Rustan első évjárata! Egy konkurens gazdaság vezetője azt mondta, hogy tesznek arról, hogy ez az elsöprő győzelem többet ne fordulhasson elő.
– Ahelyett, hogy elgondolkodtak volna azon, hogy tán nekik is ki kellene próbálni az Imperiál-méneket, mert jó sok, Rustannál nagyobb versenyteljesítményű, klasszis ménjük volt. Lehet, hogy – mivel Imperiál nálam volt tréningben, – érzelmileg jobban kötődöm hozzá, és ezért ragad el az indulat. Arról nem is beszélve, hogy Imperiálhoz Bábolna nem engedett idegen kancát. Más magyar ménes nem küldhetett jó kancát Imperiálhoz. Külföldiek is csak nehezen, igaz azok a mai napig áldják Imperiál nevét.

– Még szerencse (?), hogy  a lovak nem disszidálhattak!

Rostás Margó!